Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-430

48 430. országos ülés 1895. február 14-én, csütörtökön. szetesen nem a magam szavaival volt az, hanem igen jó kormánypárti polgárok esze szerint, a hol tehát az én pennámnak meg volt szabva a maga határa, és nekem rendkívül kíméletesnek kellett, lennem. És én már abban a memorandumban is azt mondtam, hogy az a szegény állatvédő egyesület csakugyan fél és reszket, hogy a magas kormányt valahogyan ne érintse, mert noha a művelet kegyetlen állatkínzás, azt belátja, hogy ennek a számházásnak minálunk óriási nagy becse van a kincstárra nézve a fiskálitás szempontjából. T. ház! Mondom, el nem tudok képzelni Európában semmiféle művelt várost, a mely ezt megtűrje. Itt pedig az állam pénzügyi szempontjából, ha nem is nyíltan a házban, ha nem is a miniszter szájából halljuk, de a megtüréssel állanak a mellett, hogy azok az állatok kínoztassanak, mert abból a fiskálitásra alapított pénzügyi rendszerünknek bizonyos haszna van. Hát, t. ház, itt is csak azt mondom, mire való ez a képmutatás? Máskor is azt mondtam, ha egyszer annyira mennek a pénzügyek fejlesztésében, hogy egészen jezsuita észjárás szerint azt mondják, hogy a ezél szentesíti az eszközt, akkor van itt száz meg száz sokkal hatásosabb eszköz, mint az, hogy egy délszaki övben született papagályt itt télen kitesznek a fagyra és huzatnak vele lutriszámokat. Már máskor mondottam és ismétlem: minthogy most a totalizatőri szerintem már fokozni sem lehet, és minthogy most már minden állami mozzanat, a társadalom legnemesebb mozzanatai, a tudományos társulatok élete, a mely mindenesetre tartoznék a közönség elé, mind letörpűlnek egyegy sport cseményivyel szemben, hogy például gr. Esterházy lovait tiszta hazafiságból magyar nevekre kereszteli, ha minden dicső és nagy és erkölcsös is, miért nem használják föl már most tisztán fiskálitási szempontból, s a már talán ingadozni is kezdő egyensúly érd*. 'íében a nemzeti ferblit, miért nem állítják be itt Monaeonak filialéját vagy bármit. T. ház! Caodálatos és bámulatos, ha egyszer egy törvényhozásban és társadalomban ez az irány vesz erőt, hova jutunk. Hiába védekezik és hiába tiltakozik az ellen, például Farbaky t. képviselőtársam, hogy az, mit ő a sóról mondott, hogy az helytelen. Meghallgattam indokolását. Az ő okoskodása ez: az ember több sót nem használhat el, mint a mennyit megbír s ez változhatatlan viszony. Ez az o okoskodása. Azt mondom én, t. ház, képviselőtársamnak, hogy ez az észjárás jellemzi legjobban a mi társadalmi viszonyainkat és felfogásainkat. Én ezzel a sóval szemben azt mondom, t. képviselőtársamnak, hogy én nem ismerek embert, a ki több kenyeret ennék, mint a mennyit bir, de ismerek száz és ezer embert, a ki elbírna több kenyeret if>, de nem eszik, mert nem jut. (Úgy van! Ügy van! a szélső baloldalon.) Hát, t. ház, csak úgy odaállítani, hogy a sónak használata mindössze annyit jelent, hogy egy késhegynyit vagy csipetnyi jusson az ember ételébe, a mennyi tudniillik már elég, hát ez bizonyos magaslaton, bizonyos vagyoni körülmények közt csakugyan lehet olyan, mint annak a grófnőnek az okoskodása, a ki kiútasította a fűtőfát gyűjtő embereket, a kik a szegényeknek mele»ítő szobát akartak állítani, azt mondván: »Hát hideg is van?« a kinek tehát fogalma sem volt arról, hogy valaki megfázhat. Ez a felfogás keletkezhetik ott, de itt egy nemzet törvényhozásában legyen meggyőződve a t. képviselő úr, ez nem járja. Nem, hogy a mikor egy oly, már egészségügyi szempontból is fontos dologról úgy beszélt, mint beszélt a sóról, szava nem volt helyén, de nem volt, mint országgyűlési képviselő. Szólhatott belőle a bányász, a ki csak mázsa- és kilószámra méri és latolja a sót, s egyszersmind a társadalom viszonyait is, ki csupán csak a számra vet súlyt, de a társadalom igazi állapotára nem. T. ház ! Én különösen a mostani pénzügyminiszter úrtól, — a kinek komolyságát nem vonom kétségbe, sőt nagyrabecstílöm, — és a kit nem tartok olyannak, ki a stréberség útján jutott oda, a hol van, hanem tudom, hogy a pénzügyminiszterséghez megvan a kellő képzettsége, a ki azonkívül eleget érintkezhetett azon rétegekkel is, melyekben a nemzet tulajdonképeni hatalma gyökerezik, épen tőle várnám meg, tőle kiválóan elvárom, hogy ne emlegesse fel a demokrácziát és a jogegyenlőséget ott, a hol azt felemlegetni nem lehet. A mi pedig a játékszenvedélyt Illeti, legyen már most ő az az ember, a ki ezt korlátozza legalább azon mértékig, a mely mértékig a közmorál szempontjából azt korlátozni okvetetlenül szükséges. T. ház! Én megmondom itt, kegyes színük előtt, hogy mit jelent most már még különösen is a játékszenvedély Magyarországon. Csak rámutatok, hogy egy hatalmas felekezet megtűrte azt, hogy fővárosi főtemplomának, a bazilikának javára indíts.inak sorsjátékot. Eu nem akarom ennek velejét érinteni, és nem vizsgálom, hogy annak a fénynek és pompának, mely nem egy az emberek igazi, vallásos érzületével, hány millióval áldozott a szegény, szerenesekereso nép és ingadozó ember. De rá akarok mutatni, t. ház, arra, hogy odáig vitték a dolgot, hogy a mikor az a bizonyos politika, mely mindent szolgálatába