Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.

Ülésnapok - 1892-429

H 489. országos ülés 1895. február 12-én, kedden. szóló szabályok a kereskedelmi törvénynek húsz évvel ezelőtt történt életbeléptetése után a részvénytársaságokra nézve a szerint tesznek különbséget, a mint annak tagjai a törzsvagyonban részesek-e vagy sem. Hiszen a ki a kereskedelmi törvényt csak egy kicsikét is tudja, tudja azt is, hogy ezen forgalmi megkülönböztetés jogi non sens. Valóban megérett már az idő, t. Láz, arra, hogy a bélyeg- és illeték-szabályok és törvények revizió alá vétessenek, (Űgy van! a szélső baloldalon.) még pedig nemcsak a zavaros és igazságtalan intézkedések szempontjából, hanem a költségek azon nagysága tekintetéből is, a melylyel nálunk minden igazságnak a keresése jár. A legújabban alkotott sommás eljárásnál behozott bélyegszabályok és törvények is azon elavult axiómából indulnak ki, hogy a peres fél fizesse az összes igazságügyi kiadásokat, sőt még egy óriási és tetemes bevételi emelkedést is juthasson az államkasszának. (Igaz! Űgy van! a szélső baloldalon.) Pedig a bíróságoknak a létezése nemcsak a peres feleknek szolgál előnyére, hiszen már azon tény, hogy bíróság létezik, a mely hivatva van az ítéleteket meghozni, rendkívüli hasznára van a nem perlekedőknek is a per megelőzése által, és így nézetem szerint nagyon méltánytalan eljárás az igazságügyi költségeket és tetejébe még egyszer annyi bevételt bélyegekben azon szerencsétlen féltől követelni, a kit a körülmények arra kényszerítenek, hogy az igazságot^ bírói úton keresse. (Helyeslés szélső balfelől.) Én azt hiszem, hogy a, tisztelt pénzügyminiszter ár ebben a kérdésben már most kénytelen tovább menni az elődje által kitűzött czéluál, a ki már évek óta megigéite a bélyegtörvények és szabályok revízióját, és a halasztásra okúi mindég azt hozta fel, hogy ismerni kell az új peres eljárás szabályait. Most már a sommás eljárás és az intési eljárás életbe van léptetve, és én azt hiszem, hogy a t, pénzügyminiszter úr most már ezen okot nem hozhatja fel a halogatásra. (Úgy van! a szélsőbalon.) Lehet ugyan még ezen téren számos esetet felhozni, a mely panaszra méltán adhat okot, de én még csak egy sajátságos, értelmetlen, erőszakos adóhivatali eljárást akarok felhozni. (Halljuk! Halljuk!) Ha valamely bíróság az adóhivataluál, mint bírói letétpénztárnál az én részemre pénzösszeget utalványoz ki, az adóhivatal e pénzösszeget nem adja ki, ha annak átvételéről egyszerű nyugtát állítok ki, hanem követeli még tőlem a részemre szóló kiutaló végzésnek átadását is. Ez, t. ház, értelmetlen és erőszakos eljárás, (Úgy van! a szélsőbalon.) mert a legtöbb esetben, például vételárfelosztásnál az illető bírói határozat a fél részére egyúttal számadási okmány, sőt igen gyakran a telekkönyvi bekebelezést is igazoló bírói határozat. Miként adja tehát ezt ki a fél a saját kezéből, és miért szükséges ez az adóhivatal részére? Hiszen az illető kiutaló végzést az adóhivatal is megkapja; (Úgy van! a szélső baloldalon) ha fizetés teljesíttetett rá, az illető tételnél nyomban reá jegyeztetik, és így nem kell félni attól, hogy esetleg másodszor is követelik, ha a végzést be nem kérik. De különben is, ha az adóhivatal másodszor fizetne, az az adóhivatal figyelmetlensége, ez pedig csak nem lehet ok arra, hogy az ember a saját bírói határozatát és okmányát kiadja. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ne engedje tehát a pénzügyminiszter úr odavinni a dolgot, hogy minden jogérzetes embert arra kényszerítsen, hogy az adóhivatalt, illetőleg az államkinastárt beperelje a jogtalanúl visszatartott összeg kiadása iránt, mert hisz végtére is a fizetést az adóhivatal egy oly feltételhez köti e tekintetben, a mely törvényen nem alapúi és legföllebb valami olyan adóhivatali lángésznek a szüleménye az egész miniszteri rendelet, mely azt köztudomásra hozta, a ki az adóhivatali rubrikákon kívül egyebet életében sem nem látott, sem nem ért. T. ház! Még annak az illusztrálására, hogy nálunk a pénzügyi közegek minő furfangokat találnak ki arra, hogy minden évben egyes különböző állami bevételi rovatoknál emeljék a törvény félremagyarázásának segélyével is a bevételeket. Két konkrét esetet vagyok bátor felhozni, és pedig azért, mert mikor általánosságban panaszkodik az ember, akkor mindig azt vetik elő, hogy miért nem mondja meg a konkrét esetet. Ebben a két esetben pedig mindkét esetről tudomása van a pénzügyminiszteritimnak, idáig legalább jóakaró hallgatással tűrte az egész dolgot az én tudomásom szerint. A költségvetés illető tételénél, a váltóűrlapokból való bevételeknél 1895-re 100.000 forinttal, a házadó bevételeknél ugyancsak í00.000 forinttal több irányoztatik elő, mint az előző évben. A valóságban pedig csakugyan sokkal több fog befolyni,, mert hogy a pénzügyi közegek több vidéken az én nézetem szerint épen ezen két adótételnél milyen leleményesek voltak annak kitalálásában, hogy felfelé megmutassák, mennyivel többet hoznak be, mint elődeik, ezt fényesen illusztrálja a következő példa. Nálunk, és azt hiszem másutt is a szegény földmívelő ember, ha hiteligényét ki akarja elégíteni, azt a vidéki pénzintézeteknél és takarékpénztáraknál teszi. A vidéki pénzintézetek rendszerint és pedig a t. kormány pénzügyi politikája következtében váltókra csak másod, harmadsorban és másod, harmad-pénzintézetektől és pénzerőktől kapnak pénzt, és így a szegény földmíves ember, a kinek utolsó sorban a ka-