Képviselőházi napló, 1892. XXIII. kötet • 1895. február 12–márczius 12.
Ülésnapok - 1892-432
432. orsaágos ülés 1895. február 16-án, szombaton. 107 és a jövőre nézve is, míg választóim megtisztelése folytán a törvényhozás tagjai között lehetek, nem fognak pártkérdést képezni. Engem tisztán a kötelességérzet vezetett eddig, és vezet továbbra is. A t. pénzügyminiszter ár az én határozati javaslatomra egész ridegen azt adta elő, hogy ez a kérdés nem új, még Kerkapoli minisztersége alatt lett tárgyalva minden eredmény nélkül. Én elismerem, t. miniszter úr, hogy ez nem új, azonban oly kérdés ez, mely vitális, és különösen a legszegényebb néposztályt érinti. Ez mindig új dolog, ezt mindig elő kell hozni és a törvényhozás és kormány figyelmét e kérdés szanálására felhívni. Igen, sajnálom, t. miniszter úr, hogy midőn az általános vitánál beszédemben bizalmamat fejeztem ki, hogy pénzügyminisztersége alatt tisztán a pénzügyi és közgazdasági szempontokat fogja szem előtt tartani, épen a sókérdésnél határozati javaslatomra oly rideg választ adott. Azt kell sejtenem, hogy ezen rideg válasz semmi egyéb, mint azon kormány, illetve politikai iendszer, mely eddig mindennapos volt, hogy egyes vidékek — már akár nemzetiségi, akár politikai szempontból — bizonyos privilégiumokban részesültek, és ezen privilégiumok eltörléséhez nem akarnak nyúlni. Ezzel, t. ház, én nem akarom azt kifejezni, hogy azon egyes vidékekre, a hol a só, mint egyedárúsági tárgy féláron adatik el, én ezen előnyökért irigykedném. Engem az a szempont vezet, hogy a só egyedárúság, s mint ilyen, az egész országban egyenlő árban legyen kapható, mert ezt megkívánja nemcsak a méltányosság, de az igazság is. Ép azért az igen t. pénzügyminiszter úr ha a határozati javaslatot egyáltalán hidegen visszautasította, még túltett az előbbi kormányon is, mert az igen t. volt pénzügyminiszter úr egy alkalommal kijelentette, hogy ezen kérdést tanulmányozni fogja, a jelenlegi pénzügyminiszter úr pedig e kérdést még tanulmányozni sem akarja. De többet mondok, t. pénzügyminiszter úr, a sókérdésre vonatkozólag igen sok vidék van ma is az országban, a hol nem tudják azt, hogy vaunak más vidékek, a hol a só feláron adatik el, mert ha ezt meg fogják tudni, joggal és méltán elégedetlenek lehetnek a közteherviselés és egyenlőség szempontjából is. Hogy ezen elégedetlenséget okvetetlenül szanálni kell, azt a nélkül, hogy visszatérnék határozati javaslatomra, újból a t. pénzügyminiszter úr figyelmébe ajánlom. De foglalkoznom kell az előadó úr ma elmondott, beszédével, a melyben azt állítja, hogy a sókérdés a legszegényebb néposztályt egyáltalán nem érinti. Itt tehát, t. ház, gondolkodóba ejt az, hogy egy képviselőnek, a ki életének nagy részét földmíveléssel és a nép közt töltötte, tulajdonképen érdemes-e, vagy szabad-e a törvényhozás előtt egy ily igazságos és méltányos kérdést felhozni, mert ha a földbirtokososztály, mely a nép anyagi viszonyait, a nép mindennapi szükségleteit a legjobban érzi, ezt dokumentálva, kívánja, hogy ezen kérdések igazságos és méltányos xiton rendeztessenek : akkor elismerem, hogy pénzügyi kapaczitások, elismerem, tudósok, a kik nagy financzpolitikával foglalkoznak, azt mondják, hogy a legszegényebb népre nézve egyáltalán nem akut kérdés. T. képviselőház! Ez az irányzat is mutatja azt, hogy mindenesetre indokolt Magyarországon az agrár-mozgalom; mert ha az agráriusok részéről igazságos és méltányos kérelmek intéztetnek a törvényhozásban s kérik a kormányt az igazságtalan dolgok szanálására, akkor a nagy finanezierek azt mondják, hogy mi ezt jobban tudjuk, mint ti, tehát hallgassátok a mi nézeteinkre. De legyen szabad, t. képviselőház, a sóárúlás kérdésére, különösen a nagy sóárúdákra felhívnom a t. pénzügyminiszter úr figyelmét. Úgy tudom, hogy az egyes vidéki sóárúdák nyilvános pílyázat útján kapják az ehhez való jogot. Hogy mily feltételek és mily anyagi haszon mellett vállalják magukra ezt a jogot, azzal foglalkoznom felesleges; kénytelen vagyok azonban a t. pénzügyminiszter úr figyelmét felhívni arra, hogy vannak vidékek az országban, a hol egyáltalán igen ritkán lehet sóhoz jutni, különösen a határszéli, félre eső községekben. És ez igen természetes. A só-nagyárús, a ki többnyire olcsó feltételek alatt vállalja magára a szállítást, újból olcsón, mondhatni: semmi haszon mellett adja át annak a kis árúdának. Hogy különösen félreeső helyeken a kisárúsnak sok helyütt nem is érdemes állandóan sókészleteket tartani, az különösen két okból érthető. Először, mert a nagy sóárúdák szintén foglalkoznak kicsiben való sóánílással, így tehát a nagy sóárúdák is konkurrencziát képeznek, másrészt azért, mert a sókészíet nem mindig teljes, és igen gyakran van rá eset, hogy a kisárús a nagy árúdában nem kaphatja a kivánt teljes sómennyiséget, hanem többnyire annak legfölebb 50—60°/o át Ha már most látjuk, hogy a kisárudásnak külön fuvart kell felfogadnia, hogy só készletét a nagyárudában beszerezze és ott nem kapja meg a teljes szükségletét, igen természetes, hogy ő e vesztességét a rossz mértékkel fogja pótolni. A só árára nézve nem elég kimutatni azt, hogy a nagybani árulásnak Összege milyen, de általában jó volna figyelemmel kísérni azt is, hogy a szegény nép milyen áron kapja a sót; 14*
