Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-414

90 414, országos ülés 1895. január 24-én, csütörtökön. de szerenesésen megbukott pátens megbuktatá i sában nekünk segítettek; erre igenis mindig hálásan emlékszünk, valamint az 1790/91-iki törvények létrejöttekor is a katholikus világi elem segítségére. De ha ez áll a közelebbi múltra, és óhajtom, hogy álljon a közelebbi jövőre, a mint hiszem, állhat jelenünkre is, azért az én történeti igazságórzetem tiltakozott az ellen, mikor az mondta, hogy áll a múltra is. Engedelmet kérek, de a történeti igazságot meghamisítani nem lehet, nem is imputálom neki azt p. szándékot, hogy arra törekedett. (Egy hang bálfelől: Ez nem személyes kérdés!) Engedelmet kérek, én szavaim magyarázatára is kértem engedelmet. Nem egyesekről szólok, hanem egész osztályokról és a leghatalmasabb osztályokról, a melyek azt cselekedték, és mi protestánsok még nem felejthettük el az égető sebeket, melyeket általuk szenvedtünk. Ott vannak az alföldi tót községek, a melyekben a pánszlávizmus révén most is bajaink vannak. Azokat Kohári István, egy katholikus főúr üldözte ki Hont vármegye Szittya stb. községeiből, mert választás alá . . . Elnök: Kérem a t. képviselő urat, a t. ház is tudja, hogy szavai értelmének megmagyarázására kért szót. (Helyeslés.) Én csak arra kérem a t. képviselő urat, hogy miután látja, hogy elegendőleg megmagyarázta, (Derültség.) mert mindenki érti, mire czélzott, bővebb történeti fejtegetésbe bocsátkozni (Helyeslés és derültség.) ez alkalommal ne méltóztassék. (Helyeslés.) Thaly Kálmán: Kötelességszerüleg tudomásul veszem az elnöki figyelmeztetést, de fentartom a jogot, — fel vagyok irva, — hogy majd bővebben nyilatkozzam. (Derültség. Helyeslés.) Ha tehát méltóztatnak megengedni, befejezem csak azzal, hogy a múltra nézve nem ismerem el általában véve sem, nem tekintvén a kivételeket, a melyekről bő példákat hozhatnék fel, a mint elkezdettem, de úgy látszik, kellemetlenül hat. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Polónyi Géza: T. képviselőház^ Engedelmet kerek, csak két szóval felelek. Én ismerem Thüly Kálmán mélyen tisztelt barátomnak a szivét, — és ez mindent megmagyaráz, — és hazafiságát, és ez még többet magyaráz meg. Távol álljon tőlem, hogy én neki bármiféle rossz szándékot imputáltam volna. Csak annyit akarok mondani, hogy nem beszéltem én a reformáczió kezdetének korszakairól, mikor harcz folyt a katholikusok és protestánsok között, mert abban az időben bizony egyik sem volt türelmes, hanem a legközelebbi múltról beszéltem. Egyébiránt tudomásul veszem azzal, hogy mind a ketten hivei és apostolai vagyunk a felekezeti békének és tilrelmességnek. (Hoszantartó, zajos derültség.) Molnár Antal jegyző: Tóth Aladár! Tóth Aladár: T. ház! Lehetőleg röviden akarok felszólani egy bizonyos tárgyban a jelen tárcza költségvetésénél. (Halljuk! Halljuk!) Egy nem csekély fontosságú kérdést kívánok már most az általánosságbani tárgyalásnál érinteni, már csak azért is, mert a valóban nagyszabású miniszteri programm, a mely kétségtelenül kimerítőleg felöleli összes kulturális és tanügyi érdekeinket és igényeinket, és a melyért — előttem szólott Stréter képviselőtársammal tökéletesen egyetértve — csakis a legteljesebb elismeréssel adózhatunk, épen ezen egy kérdést, a mely szoros megoldási viszonyban áll az annyira óhajtott katholikus autonómia kérdésével, természetesen ezen programmkeretben alig érinthette. Ezen kérdés, t. ház, azon súlyos és, mondhatnám, mindinkább tarthatatlan állapot, a mely patronátusi jogból folyó kötelezettség alakjában legfőkép a vidéki városok háztartására nehezedik. Nem szándékozom ezúttal magával ezen nagy horderejű kérdéssel egész terjedelmében foglalkozni, csakis igen rövid rámutatással kívánok utalni azon anakronizmusra, a mely szerint ezen kritikus intézmény a jelen modern községi szervezet kapcsában jelentkezik. De nem szándékozom tavábbá egyes oly konkrét esetek felsorolásával a t. ház türelmét igénybe venni, melyek élénken illusztrálják mindama helytelen viszonyokat, mondhatnám, mizériákat, a melyek az egyes községek, de főkép nagyobb városaink költségvetését mintegy állandóan dominálják. Hisz meg vagyok győződve, hogy a t. ház legtöbb tagja bőségesen rendelkezik adatokkal, a melyek az én felszólalásom jogosultságát igazolják és támogatják. Hogy mily súrlódási gyúanyagot rejt magában ezen kérdés, és mennyire szabályozatlanul és rendezetlenül áll még mindig a patronátusi jogviszony törvényhatósági berendezésünkben, és minő anomáliákat teremt a most fennálló helyzet, bizonyítja az, t. ház, hogy tudok a vidékről még úgynevezett székesegyházakat is példaként felhozni, hol — daczára annak, hogy püspöki és káptalani katedrális, természetesen ezek principiis obsta, saját jogaikra és igazaikra támaszkodván, — a torony és tetőzet rég rothadásnak indulna, ha még idejében meg nem könyörül azon valóban fillérekből összealamizsnált segítség, melyet szegény és gazdag, zsidó és protestáns egyaránt a másikra ezen a czímen kirótt házi adóban, a különben dús alapítványok és javadalmazások birtokában lévő római egyháznak nyújt. De ezen jogviszonyok különösen ott jelentkeznek a legkomplikáltabb bonyolultsággal, hol az egyes parochiális templom szé-