Képviselőházi napló, 1892. XXII. kötet • 1895. január 19–február 11.

Ülésnapok - 1892-411

22 411. országos ülés 1893. január 19-én, szombaton. késztetett, hogy bármily megtisztelő különben ezen parlamentbe belépjek. Gróf Ápponyi Albert t. képviselőtársam, a november hó 24-én tartott ülésen, az önök általános tetszésnyilvánításai között, beszédemre reflektálva, azt állította, hogy a nemzetiségi kérdés nem az egyes pártok, hanem az egész parlament ügyét képezi. Örömmel veszek tudomást ezen általánosan helyeselt kijelentésről s részemről teljes erővel oda fogok törekedni, hogy ezen irányban a szükséges lépések minél hamarabb megtétessenek. Nem akarom most taxatíve elősorolni azon bizonyos lépéseket, a melyekre elodázhatatlan szükség van úgy a kormány, mint a t. képviselőház részéről, a kérdés tisztába hozatala végett; minthogy azonban a t. ház legtöbb tagja a nemzetiségi kérdésben elfogult, kizárólagos és önző politikát vall, szükségesnek tartom egyelőre a következőket kijelenteni. Magyarország nemzetiségei, melyek a népesség kétharmad részét képezik, (Ellenmondások és felkiáltások: Ez nem áll! Zaj.) a közjogok gyakorlásából legnagyobb részt ki vannak zárva, szorosan vett nemzetiségi jogaik gyakorlásától a legevidensebben, teljességben el vannak tiltva, ezen jogok teljes gyakorlását akarják elérni, s azokat ők a legalkotmányosabb eszközökkel óhajtották és óhajtják visszahódítani, ezen aspirácziók pedig könnyen realizálhatók, mert azokat csakis ezen állam határai között kívánják elérni. Ünnepélyesen kijelentem tehát, hogy mindama ellenkező nézetek és állítások, melyek ezekkel szemben korpoltáltatnak, tendencziózusak és rosszindúlatúak. Ezekkel egyidejűleg szükségesnek tartom kijelenteni azt is, hogy a nemzetiségek összességben és speciel a román nép, úgy a múltban, mint a jelenben az állam territoriális integritását fennen hirdetve, ő Felsége magas trónjához mindig a legnagyobb hűséggel és benső ragaszkodással viseltetett. Elismerem és hiszem, hogy a t. képviselő urak is velem egyetértenek, a midőn azt állítom, hogy elég nehéz a kormányzat egy olyan államban is, a melyet egyajkú nép, egy nemzetiség lakja, annál nehezebb egy poliglott országban, minthogy azonban a sors igy összehozott bennünket, azt hiszem, uraim, hogy legeminensebb feladatunk nekünk, mint valóságos testvéreknek együtt oda működni, hogy államunkat közös erővel kellő magaslatra emeljük, a legnagyobb fokban dicsőségesen erősítsük, ez lévén egyrészről ő Felségének erős akarata, másrészről pedig a mi közös óhajunk és létérdekünk. Nagyon jól tudják önök, t. képviselő urak, hogy az 1860. évr októberi diploma és az 1861-iki februáriusi pátens után a trónhoz intézett válaszfelíratok alkalmával ő Felsége expressz óhaja kinyilvánúlásának következtében kijelentetett, hogy a haza közös nyugalma és boldogsága csakis a nemzetiségek teljes kielégítésével érhető el. Azt is tudják önök jól, hogy az 1867-iki dualizmus megalkotása, de különösen Erdély 1868-iki uniója, a legszigorúbban azon kondiczióhoz köttetett, miszerint a nemzetiségek, a szó legszorosabb értelmében, ki fognak békíttetni, minek következtében meg is hozatott az úgynevezett nemzetiségi törvény, 1868 : XLIV. törvényczikk, melynek megtartását ma megígéri, mint új irányt, ezen igen csekély és kétes jelentőségű törvényből azonban — sajnos — egyetlen egy jotta sem tartatik meg, abrogálva lévén egyrészről miniszteri rendeletek által, másrészről majdnem teljességében szándékosan lévén megvonva annak végrehajtási lehetősége. Jól mondja Laveleye: »Hiába van, hogy hangzatos chartákban biztosíttatik a szabadság; ki biztosítja a biztosítékokat?« Ezeket mondja Laveleye; én azonban s hiszem, hogy önök is velem együtt a hozott törvények szentségéről azt tartják, hogy azok megtartása királyi szóval és a parlament becsületével vannak biztosítva. Ha pedig valaha egy kormány erről megfeledkeznék, a képviselőháznak, mint a törvények őrének, kell őt kötelességére emlékeztetnie s megtartásukra kényszerítenie, mert a törvényhozási faktorok becsületével játszani nemcsak bűn, hanem nagy veszedelmet is involvál magában, mert mint ez esetben is, az ország polgárainak túlnyomó része elveszti hitét a törvényhozás becsületében. Én nagyon hiszem, és majdnem biztosan merem állítani, hogy ezen krízis okainak, melyekről a volt miniszterelnök úr, mint a jelenlegi, itt a parlamentben semmi áron nem akart beszámolni, legjelentősbje az ő szerencsétlen nemzetiségi politikája volt, és ez volt oka annak is, hogy a miniszterelnök úr nem fogadhatta el a belügyi tárczát. Ha tudnám, hogy nem fárasztom a t. házat, előszámlálnám pontról-pontra, esetről-esetre, hogy a nemzetiségek és speczialiter mi románok, mily csekély és elenyésző számban vagyunk képviselve a közhivatalokban, miképen vannak eltorlaszolva mindazon utak, melyek nyelvünk és közmtíveledésünk fejlődése felé vezetnének, miképen bujdosik és kénytelen kivándorolni fiatal nemzedékünk, a mely középiskolákat és esetleg egyetemeket végzett, idegen államokba s különösen a szomszéd Romániába, hogy ott mindennapi kenyerét megkereshesse. Hinc illae lacrimae!! Jelen küzdelmünk jogosultsága az, hogy a