Képviselőházi napló, 1892. XXI. kötet • 1894. november 26–1895. január 9.

Ülésnapok - 1892-399

284 399. országos ülés 1894. fleczember 10-én, hétfőn. A magam részéről elfogadom a törvény­javaslatot. (Helyeslés jőbhfeUl.) Hock János jegyző: Herman Ottó! Herman Ottó: T. ház! (Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) Sokkalta migyobb és feltétlenebb tisztelettel viseltetem a parlament iránt, és sok­kal inkább számolok a helyzettel, és az ebből származó hangulattal, hogy sem most akár illő­nek, akár pedig jogosnak találnám azt, hogy a t. házat hosszú fejtegetésekkel fáraszszam. Nem szándékozom ezt tenni egyátalán, de mégis kö­telességemnek tartom — mert vegye tudomásul a t, ház, hogy ezúttal nemcsak a magam nevé­ben, de ezáttal elvtársaim nevében is nyilatkoz­hatom — tőlem telhető rövidséggel kijelenteni, hogy a szőnyegen levő törvényjavaslathoz hozzá nem járulok, nem járulok elvi okoknál fogva, mert én és elvtársaim akként vagyunk meg­győződve, hogy a, kormányzatnak két hónapra folytatása ép oly sérelmes, mint in infinitum folytatása, mert ez par exeellence bizalmi kér­dés, már pedig mi 67-es alapon álló kormány­nyal szemben bizalommal nem viseltetünk. A mi, t. ház, azt illeti, a mi most a törvény­hozást egyátalán mozgásban tartja, és ebben a valósággal históriai momentumban még különö­sen is érinti, erre nézve kijelentésem a következő. Mindenekelőtt elismerem dr. Wekerle Sán­dor miniszterelnök úr lojalitását abban, h. gy abban a perezben, a melyben ő a szentesítést megkapta, felmentette azokat, a kik a helyzetet fejtegetni akarták, atíól, hogy nyilt kaput zúz­zanak be a saját fejőkkel. Ez a lojalitás világos bizonyítéka annak, hogy az utolsó időben vége szakadt annak az iskolának, a mely az ellen­zékkel eddig azt a taktikát követte, hogy az ellenséget kudarczba hozta. De, t. ház, midőn ezt kimondom, ez nem jelent abszolucziót azokra nézve, a melyek tör­téntek, mert tagadhatatlan tény az, hogy az egyházpolitikai három javaslat szentesítése hú­zatott, halasztatott, és az alatt az idő alatt be­vitte a magyar társadalomba a méregnek olyan masszáját, a mely áthatja a társadalom azon rétegeit, a melyeket ettől megóvni első sorban minden hazafi kötelessége. És én itt, t. kép­viselőház, távol vagyok attól, hogy a mostani kormányt személyesen felelősségre vonjam, vagy felelőssé tegyem; mert a mi azzal történt, az nemcsak a mostani helyzet, hanem egy histó­riai helyzetnek a kifolyása. Ha volt valaha, t. ház, helyzet és áramlat, a melyből ennek a magyar államnak és kor­mányzatnak teljes inferioritása nyilvánvalóvá lett, úgy most volt az. T. ház! Kétszer fenyegette a krizis a kor­mányzatot ezalatt az idő alatt, és mind a két­szer a korona ki volt téve határozottan oly be­folyásoknak, a melyek nem magyar befolyások, h'sz a kik gyakorolták, itt sem laknak. Es ennek a helyzetnek szegy enletessége, t. ház, mind a két esetben az volt, hogy a magyar parlament tagjai és az egész társadalom, amely égett a vágytól, hogy a döntést tudja, fel kellett, hogy zarándokoljanak Bécsbe, és szorongjon kávéházakban, s ott olvassa Magyarország sor­sának eldöntését. Hát, t. képviselőház, a t. miniszterelnök úr azt mondja, hogy a koronát sürgetni nem sza­bad, nem is kell. Helfy Ignácz t. képviselőtár­sam felelevenített egy Deák Ferencz féle ado­mát, a mely talán nem talált egészen. Sokkal komolyabb a helyzet, semhogy ez az adoma találjon rá. De ha igaz az, t. képviselőház, hogy ha mi oda is törekszünk, hogy a korona ural­kodik, de nem kormányoz, akkor áll egyszer­smind az is, hogy ha úgy áll a tétel, hogy a koronának udvariassága a pontosság, akkor én megtoldom azzal, hogy ha a kormányzatot abba belevonják, akkor a korona pontossága egy­szersmind bölcsesség is, és ha ez a bölcses­ség követtetett volna, a mai helyzet nem állt volna elő. T. képviselőház! Én ezeket a viszonyokat tovább fejtegetni nem akarom, mert a pillanatot nem tartom erre valónak. De, t. ház, egyben a magam s elvtársaim nevében nyíltan csatlako­zom ahhoz, a mit mondott a t. miniszterelnök úr, a kivel sem nem tanácskoztam, sem semmi­féle szövetségben nem állottam s csak elveink megváltoztatásáról van szó, — mondom, — aláírom azt, a mit a miniszterelnök úr a konzervatív irányra nézve mondott. Legelőszőr, t. ház, különböztessünk konzer­vativizmus és konzervativizmus közt. Én magam is konzervatív vagyok, (Derültség.) midőn arról van szó, hogy hazánk függetlenségéhez ragasz­kodjunk-e? Ebben a tekintetben engem semmi sem törhet meg, (Zaj. Halljuk! Halljuk!) és tisztelettel viseltetem és viseltetünk mindnyájan a konzervativizmus iránt (Zaj. Halljuk! Halljuk !) ott, a hol a nemzeti szokás, a nemzeti jellem fentartásáról van szó. De ha van konzervativiz­mus, a mely ellen harczot és háborút kell indítani mindenkor, úgy ez az a konzervativiz­mus, a mely makacsul folyton folyvást rátör a közszabadságra és egyéni szabadságra, és azok megfosztására, megsértésére törekszik. (Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! (Folytonos zaj.) Ezekkel a törek­vésekkel szemben én csak azt mondom, hogy gyengék voltak a miniszterelnök szavai; és ha ő vissza akarna emlékezni arra, vagy tudná azt, hogy felhangzottak ama szabadságfoszto­gató konzervatizmus ellenében szavak egészen

Next

/
Oldalképek
Tartalom