Képviselőházi napló, 1892. XXI. kötet • 1894. november 26–1895. január 9.

Ülésnapok - 1892-399

399. országos ülés 1894. deczember 10-én, hétfőn. <9gg azt a kárt, a melyet a késlekedés okozott jóvátenni egyhamar semmi képes nem lesz, mert ez a késlekedés gyöngítette tulajdonképen azt a diadalt, melyet itt és a másik házban kivívtunk. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) És ez a késlekedés feltétlenül bátorítást tartalmaz magában az ellentáborra nézve, (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) a mely nem riadva vissza az eszközöktől, okvetlenül terjeszteni fogja azt a rendes mesét, hogy a király ugyan sok idő és habozás után belenyugodott, mert a pogány liberálisok erkölcsi kényszert gyakoroltak rá, de hogy tényleg nagyon örülne, ha a klerikálisoknak sikerülne utólag bár, azokat a törvényjavasla tokát kiforgatni valóságos lényegükből. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ezt a káros hatást, ma sem a kormány, sem más jóvátenni már nem képes, vagy alig képes. Ha vizsgálom, — a mint kötelességem, ha már a tárgyhoz szólok, — hogy tulajdonképen hol vanahibs, ki idézte elő tulajdonképen ezen helyzetet, a mely csakugyan unikum az összes ; parlamentek történetében, akkor én azt találom, ^ hogy e hibát három tényezőben kell keresni. (Halljuk! Halljuk!) Az első ezek közt feltétlenül a t kormány, mert szerintem, a mennyi elismerést érdemel azért, hogy ezen általam is helyeselt reformjavaslatok mellett két éven át lelkesedéssel, szilárd kitartással megállotta helyét, épen annyi gáncs illeti meg a hibák azon hosszú végtelen lánczolatáért, a melyeket taktikai úton és téren elkövetett. Én csak a legfőbbeket fogom röviden kiemelni. Első nagy hibája volt rögtön 1892. elején, midőn a kormányalakűlás után rövid idővel bejelentette a háznak, hogy ezen reformjavaslatokra nézve, a melyek lényegét, formáját senki sem ismerte, a melyek akkor még munkába sem voltak véve, ő Felsége elvi beleegyezését adta. Tette ezt a kijelentést fölöslegképen, minden szükség nélkül; arra senki által provokálva nem volt, és elérte azt a czéít, hogy idejekorán figyelmeztette az ellentábort, hogy készüljön, szervezkedjék, fegyverkezzék, mert ő Felsége csak elvi beleegyezését adta, már pedig tudjuk, hogy az ily nagy alkotásoknál az elvi kérdéstől a gyakorlati kivitelig igen messze út vau. Száz meg száz részlet lehet, melybe bekapaszkodhat bárki is, első sorban természetesen fennakadhat benne a korona, mondhatja: Igen, elvileg beleegyeztem, de ezen egyes részletekbe nem egyeztem bele, Ezen kijelentés után akkor rögtön bátor voltam figyelmeztetni ezen hibájára a t. miniszterelnök urat, hogy ezzel a figyelmeztetéssel egyenesen jelt adott az ellentábornak, hogy kellő időben szervezkedjék, gondoskodjék utakról és módokról, miként lehetne a koronára hatni, hogy az elvi beleegyezés daczára a részletekbe ne egyezzék bele. Ez volt az első hiba. Következett a júniusi rövid krizis. A kormány kieszközölte ő Felségétől, hogy kijelenthesse ország-világ előtt, hogy maga a korona a javaslatoknak törvényerőre való emelkedését politikai szükségnek tartja. El is érte a kívánt hatást, s a főrendiház is, habár kis többséggel, megszavazta. Akkor mi történt? A kormány úgy járt el, a mint az a hadvezér, a ki egy fényes győzelem után babérjain pihen, a helyett, hogy felhasználná az időt és az alkalmat, hogy az ellentábort üldözőbe véve, folytassa a harczot addig, a meddig az egész hadjáratnak végerendményét biztosítaná magának. E helyett a kormány babérjain pihent, összeszedte az ország különböző részeiből a díszpolgári okleveleket, (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) és szépen belenyugodott abba, hogy a hátralevő javaslatok tárgyalása a főrendiházban őszre maradjon. Akkor is rögtön figyelmeztettem a miniszterelnök urat, hogy ez a hiba végzetessé válhatik ezen javaslatokra. Mert hiszen igen kevés józan ész kellett hozzá, előrelátni azt, hogy ezen időt fél fogja használni az ellentábor arra, hogy újból összeszedje erejét, . . . (Zaj.) Elnök: (Csenget.) Csendet kérek! Helfy Ignácz . - . hogy összeszedje hadait s az udvarnál ismét működésbe hozza azon rugókat, a melyek — fájdalom — az ilyen alkalmakra mindig készen állanak. Végre egy igen nagy taktikai hibát is követett el a t. kormány, — nem is szólva közbeeső kisebb taktikai hibákról, — hogy mikor már e három javaslat a főrendiház által is meg lett szavazva, a helyett, hogy maga ment volna fel Bécsbe, a rendes bürokratikus úton expediálta a királyi kabinet-irodának szentesítés végett a javaslatokat. Akkor kellett volna megértetni ő Felségével, hogy nem volt, elegendő ezen javaslatokat megszavazni, hanem rendkívüli sürgős az, hogy most, miután a nagy harcz után végre a két ház megegyezésre jutott, kegyeskedjék a korona a javaslatokat mielőbb szánkcziójával ellátni, hogy a harcznak egyszer és mindenkorra vége vettessék. Még akkor sem gondolt a t. miniszterelnök xír erre, és engedte, hogy teljék az idő; időközben szaladgált hol az egyik, hol a másik miniszter Bécsbe, pedig igen természetes, hogy mikor a helyzet már el van rontva, sokkal nehezebb elérni azt, a mit akkor rögtön a helyzetnek ő Felsége előtt való őszinte feltárásával el lehetett volna érni. (Igaz! Úgy van! a szélsőhalon.) Mert azt feltenni nem szabad, hogy ő Felsége szívesen látná azt, hogy egy elkeseredett, és épen a lelkiismeret, és a kedély világába vágó harcz éyek hosszá soián át terjesztessék és ápoltassák Magyar-