Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.
Ülésnapok - 1892-377
377. országos ülés 1894. n pedig szaporodtak a házassági jog és az anyakönyvbe letett posztulátumok által. Ezért tehát nem csak azon veszélyeket kell mérlegelni, melyek a közigazgatási reformokból származhatnak, hanem azokat is, melyek e reformok elhalasztásából állítatnak elő. S a mérleget a szerint kell felállítani, hogy melyik veszély a nagyobb ? Az-e, mely az államosításból folyhat, vagy az, mely unnak elhalasztásából támadhat? Szerintem, a ki az egyházpolitikai reformokat azok veszélyei miatt elleneztem, magamra nézve a mérleget úgy állítom fel, hogy szerintem az utóbbi veszély a nagyobb. Annál is inkább, mert ha elismerem is jogosságát és törvényszerűségét annak a törekvésnek, a mely a kormány erőszakos eljárása és radikalizmusa miatt az egyházpolitikai törvények visszamódosítását tűzte ki zászlajára, de válságosnak és végzetesnek tartanám, ha e törekvés sikert aratna és czélt érhetne. Mert ha ez a törekvés egy új parlamenti többség révén vissza is módosítaná, a mit akar, de a győzelem rá nézve nem volna biztosítva azon koaliczióval szemben, mely az eddigi eredményt létrehozta. A harcz tehát tovább folynék mind nagyobb szenvedélylyeí, egész a végletekig. Mert semmisem bőszít jobban, mint ha olyat vesztenek el, a mi már megvolt. Az egyházpolitikai ellenzéket is az bőszíti fel, hogy olyat vesztett el, a mit bírt. Ámde ha mit az egyházpolitikai ellenzék elvesztett, nem is áll az állam érdekében, de nem is ütközik az állam tekintélyébe. Ellenben ha az veszne el, a mit az egyházpolitikai reform létrehozói teremtettek, ez — sajnos! — már az államtekintély rovására menne. Meg kell még említenem a közoktatásügy reformjának szükségét is, melyre most nem terjeszkedem ki, mert nem sokára lesz alkalmunk hallani az új miniszter programmját, s akkor bővebben szólhatunk e kérdésről. Csak annyit jegyzek meg, hogy ha volt még egy fontos momentum, mely engem arra bírt, hogy az egyházpolitikai reformban ne a radikális, hanem a koncziliáns álláspontra álljak, az az volt, hogy a közoktatásügy reformjára gondoltam, és tudtam, hogy ha a felekezetek megsértetnek, ez, ha máshol nem, a közoktatási reform terén fogja magát megbőszülni. Elleneztem tehát a radikalizmust, mert inkább szerettem volna látni a felekezeti házasságból született gyermekeket állami iskolába járni, mint az állami házasságból születendők túlnyomó részét ezután is a felekezeti iskolában látni. (Helyeslés. Igaz! balfelől.) Sajnálom, hogy Magyarországon konzervatív párt nem alakulhat. Mert nemcsak az én meggyőződésem, hanem történelmi igazság, hogy minden oly országban, hol az állam legerősebb iiOTember 18-án, kedden. ina oszlopai a történeti fejlődésen nyugosznak s az államellenes elemeket a históriai együttélés tradieziói tartják össze, minden olyan országban azokat a bajokat, melyeket a radikalizmusnak egy izgatott epocha lázával keresztül erőszakolt diadala okoz, csak konzervatív párt, de legalább is konzervatív mérséklet gyógyíthatja s egyenlítheti ki. De Magyarországon ( konzervativ párt nem alakú diát. Nem mintha nem volnának meg a szükséges elemek, vagy mintha nem volna rá szükség, hanem mert még mindig igen nagy a félelem, hogy az a párt, egy eminenter katholikus, vagy udvari párt lehetne csak. És ha azt keressük, hogy ez a félelem honnan lehet oly erős, hogy megtudja akadályozni annak keletkezését, a minek nemcsak szüksége, hanem előfeltételei is meg vannak, akkor a magyarázatot abban találhatjuk meg, hogy Magyarországon a liberalizmusnak is történelmi alapja van, és hogy Magyarországon a liberalizmus is a tradicziókban, tehát ugyanabban gyökerezik, miből más országokban a konzervatív pártok szoktak kisarjadzani. A magyarázat abban van, hogy Magyarországon a liberalizmus pótolni tudja a konzervativizmust és annak tartalmát fel tudja venni magába; mig ellenben a konzervatív párt fel tudja-e venni a liberális tartalmat? erre sem példák, sem tradicziók nincsenek. És ha ezelőtt négy esztendővel még úgy állott a tétel, hogy Magyarország a maga állami feladatait szabadelvű politika mellett, de egy konzervatív társadalom kooperácziójával hajthatja végre: ma az egyházpolitikai reformok után ez a tétel talán megfordítva áll. Ma már az állam, a mely túlment a guvernementális szabadelvtíség princzipiumán . . . (Mozgás a jobboldalo i ) Wekerle Sándor miniszterelnök és pénzügyminiszter: Gruvernementális szabadelvtíség ? Ábrányi Kornél: Igenis, t. miniszterelnök úr, guvernementälis szabadelvtíség, a mely különbözik a radikális szabadéivtíségtől; kérem ezt a különbséget megfigyelni. Ha tehát túlment a guvernementälis szabadelvtíség princzipiumán, akkor ha mindazt, a mit létrehozott, megvédelmezni és fentartani akarja, azt csakis konzervatív mérséklettel teheti meg; ellenben a társadalom, ha az osztálygytílöletet kerülni akarja, ha az összeolvadást legalább egy fél századdal elodázni nem akarja, kell, hogy felvegye magára a szabadelvűséget. Annál is inkább, mert a mindenütt áttört védbástyákon belül az elzárkózásnak többé úgy sincs értelme. És azért is, mert annak a ténynek, hogy a kormány politikája a társadalmi összeolvadást a történelmi fejlődés lassú országútjárói kizökkentette, és toronyirányba terelte, ennek kon23*
