Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-369

369. országos ülés 1894. október 17-én, szerdán. iS lyek itt függőben vannak és nehézségeket okoznak, mind nagyon könnyen megoldhatta volna, mert ha a kormány a polgári házasságnak nem kötelező, hanem fakultatív formájához fordul, akkor a bujtogatásoknak és izgatásnak minden eszköze ki lett volna csavarva. (Élénk ellenmondás jobb felől. Égy hang jobb felöl: Épen így lett volna!) Majd arról lehet beszélni. Ha a kormány például a zsidó reczepeziót nemcsak azért hozta volna a küzdtérre, hogy ez által magának sok zajt és hatékony támogatást szerezzen, hanem a zsidó reczepeziónak egy czélja lett volna, úgy, a mint az 1848-iki nagy reformok megalkotása idejében a törvényhozásnak czélja volt, midőn az unitárius egyházról csak annyit mondtuk, hogy az a bevett vallásfelekezetek sorába iktattatik, — akkor az ezen törvényjavaslat 6 §-ában foglalt azon valótlanság helyett, hogy az izraelitákra vonatkozó törvények és jogszabályok változatlanul fentartatnak, csak annyit kellett volna beiktatni, hogy az izraeliták a bevett vallásfelekezetek sorába iktattatnak, s ezzel a kérdés minden konzekvencziájáva] együtt meg lett volna oldva. (Ügy van! Ügy van! a szélső baloldalon.) De a kormány korteskedés czéljából (Élénk helyeslés a szélső báloldalon.) nem a kérdéseknek lényegben való megoldását kereste, hanem mindenféle reklámot ég feltűnést keresett, s azért kellett a reezepezióról szóló törvényjavaslatba beiktatni egész hosszasan, hogy mikép kell egy kereszténynek zsidóvá áttérni, holott, ha csak annyit tesz, a mi 1848-ban az unitáriusokkal történt, akkor mindazok már alattomban értettek volna és senki annyira provokálva nem lett volna, mint amennyire provokálta ez a törvényjavaslat magával szemben az ellenszenvet. (Úgy van! a szélső baloldalon.) De, t. ház, dicsekedni kell, ütni kell a dobot, meg kell ütni a vásári reklámoknak nemcsak a dobját, hanem meg kell fájni a trombitáját is, hogy ez a kormánypárt mily liberális, és a Yallás- és lelkiismereti szabadságot mennyire akarja. Nézzünk szemébe e kérdésnek. A törvényesen elismerendő vallásfelekezetekre nézve azt mondja a törvényjavaslat, hogy azok, a kik elismert vallásfelekezetté akarnak nyilváníttatni, kérésükkel a kultuszminiszterhez forduljanak. Azt kérdem, hogy midőn egy vallásfelekezetnek elismertté nyilvánításáról van szó, megfelel-e a szabadságnak, megfelel-e az alkotmányosság elvének, hogy azoknak elismerése tisztán közigazgatási, vagy mondjuk, kormányzati úton történik? Ennek csak két útja lehet: vagy a bírói út, vagy a mi még helyesebb, a törvényhozás. (Helyeslés bál felől.) De, hogy egy vallásfelekezetnek az elismert vallásfelekezetek sorába való emelése csak miniszteri engedélytől függjön, ez, bocsánatot kérek, a központi hatalomnak oly szaporítása, (Ügy van! Úgy van! a szélsőbalon.) és a lelkiekbe a közigazgatásnak olyan beleszólása, melyet én sem elfogadni nem tudok, sem helyeselni képes nem vagyok. De nézzük a feltételeket, t. ház. Hát a feltételek közt az van a javaslatban, hogy a jóváhagyás csak akkor tagadható meg, ha a megalakulni kívánó vallásfelekezet államvagy nemzetellenes irányzattal keletkeznék. Bocsánatot kérek az állami és nemzetellenes irányzatot meg kellene határozni e törvényben világosan, a meghatározást pedig bírói kogniczió tárgyává kellene tenni; mert egyszerűen csak úgy kijelenteni, hogy ha állam- és nemzetellenes irányzattal keletkezik, a különböző felfogásoknál teljesen szabad tért enged és önkényre vezet, és csak ürügy lesz arra, hogy ha valamely vallásfelekezettől meg akarják tagadni a jóváhagyást, nem azt mondják, mert nem arról van szó, hogy tettei nemzetellenesek, vagy államellenesek, hanem azt fogják mondani, hogy keletkezése nemzet- és államellenes irányzattal bír. Ki tudja azt az irányzatot megítélni? Ha pedig a vallásszabadság elvének álláspontján állunk, hogy ha azt törvénybe akarjuk foglalni, hogyan lehet azt ilyen hiányosan megfogalmazott föltételekkel a közigazgatási hatóság megbirálásához kötni? Hiszen menjünk tovább. Nem azt kívánom én, hogy nemzet- és államellenes törekvések megengedtesenek egy egyház kebelében; én egyike vagyok azoknak, a kik ezt megakadályozni kívánják, de nem akarom önkény által, mert nem akarom a közszabadságot azon ürügy alatt, hogy valamely állam- vagy nemzetellenes irányzat van, kiszolgáltatni az önkénykedésnek, a basáskodásnak, mert jól tudom az eddigi kormányzatból, a kormánynak eddigi praxisából, hogy ha az elismerés megakadását a miniszter függőben tartja, majd a választás idején azonnal nem fogja függőben tartani, és a mely felekezeteknek elismerését megengedhetőnek nem tartotta, majd a választások idején el fogja azokat ismerni. De vizsgáljuk tovább. Nem akarom a második fejezetnek összes vallásszabadságellenes részleteit felsorolni, de így szól a 13. §.: »Lelkész és egyházközségi előljáró a felekezetnek csak oly tagja lehet, a ki magyar állampolgár — ez helyes — és polgári, s politikai jogai teljes birtokában van«, — ez is helyes — tovább: »a kinek erkölcsi és állampolgári magatartása kifogás alá nem esik, és a ki képesítését Magyarországon nyerte«. Mit tesz az, hogy »a kinek erkölcsi és állampolgári magatartása kifogás alá nem esik ? (Derültség a szélső baloldalon.) Vájjon nem tudni-e egész közigazgatási életünkből eléggé, hogy azokról az embe-