Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-387

426 887. országos ülés 1894.Jnovember 24-én, szombaton. badalom. Fegyvereg elintézést a dolog akkor nyer, mikor a fellázadt nemzetiségeket a hííségi eskü megtartására kellett kötelezni, és a magyar állam önállóságát megvédelmezni. Így húzódik át a nemzetiségi kérdés a XIX. századon, tagadhatatlanul nagy hullámokban, a mely mozgalmakat azonban nézetem szerint főle<r két rúgó irányozza. Egyik a magyar nemzet megizmosodása, kultúrai rohamos fejlődése, és ez által a müveit nemzetek sorába való emelkedése által a különböző nemzetiségekben föl ébresztett nemzeti önérzet, a mely a világtörténelem tanúsága szerint nem halt ki soha, és hihetőleg nem is fog kihalni soha a nemzetiségek kebeléből. Én nem ítélem el a nemzeti önérzetet; szerintem még az sem baj, hogyha a nemzeti önérzet nemzeti büszkeséggé emelkedik. Végzetes lehet a baj akkor, ha a nemzetiségi önérzet, vagy nemzeti büszkeség a nemzstiségi gyűlöletté fajait, (Helyeslés jobhfélöl.) mert az ezáltal előidézett mozgalmak zavarják meg a törvényes rendet, a melylyel szemben egy jól szervezett államnak csak egy utolsó fegyvere marad még, az is önvédelmid adva kezébe: a rontó és bontó elemek eltiprása. (Helyeslés.) A második rugója ennek az az általános politikai állapot, a mely más országokban is a franczia forradalom által teremtett viszonyokhoz hasonló állapotokat eredményezett. És ebben egyik főrugó a déli és északi szlávokat egyesíteni igyekvő pánszláv propaganda, a melyet, azt hiszem, Csiesakov memoirjainak megjelenése óta eltagadni nem lehet. Ezen közös két rúgó által irányozva négy mozgalom észlelhető: a pánszláv, illyr, ruthéu — az úgynevezett magyar orosz — és a szerb mozgalom. A ruthén mozgalom 1868-ban lecsendesült, mert akkor alkottatott meg a nemzetiségi törvény, és azóta a ruthénok közt rend és béke uralkodik. Miért nem követi ezt a ruthénok által nyújtott példát a román nemzetiség is? (Tetszés.) A pánszlávizmust rövid vonalokban óhaj tom csak megemlíteni, mertj azt hiszem, nem volna helyes e kérdésben hosszá időre kötni le a ház figyelmét. E kérdés tulajdonképen nem is tartozik ide, de Serbán képviselő úr felszólalása feljogosít annak tárgyalására. (Helyeslés.) A pánszlávizmus Csehországban nyert elő szőr izmosodást. Iimen húzódott át 1827 körűi a Kárpátok aljára. Fővezetője volt Kollár Jánoj, kezdetben egy hőskölteménynyel, majd 1837-ben a sajtó útján terjesztve a propagandát, melyben segélyére volt a szláv ifjúság önképzőköre, és — sajnos — a papság egy része, mely a szószékről a szeretet helyett gyűlöletet hirdetett a magyar állam ellen. Az 1840-iki nemzetiségi törvény megalkotása után a pánszláv propaganda főtámaszt nyert az »Augsburger Allgemeine Zeitung« hasábjain, a hol a legképtelenebb vádakat szórták a magyar állam ellen, el akarván hitetni, hogy a, magyar nemzet jogtipró és igazságtalan a nemzetiségekkel szemben. Pedig az 1840-iki nemzetiségi törvény csak a holt latin nyelv helyett a magyart tette az államnyelvévé. Ugyanekkor rohamosan kezd fejlődni az illyrizmus, kivált Horvátországban, a mely azelőtt a legjobb egyetértésben élt a magyarral. A horvátok a nélkül, hogy elfeledték volna a szláv nyelvet, beszéltek magyarul is és Magyarországot, mint alkotmányos szabadságuk forrását tisztelték és becsülték. Ez irányzat legszebb bizonyítéka volt, midőn Varasdmegye 1830-ban azt az utasítást adta követeinek, legyenek ők is azon, hogy a magyar nyelv tétessék az állam hivatalos nyelvévé. A nemzetiségi mozgalmak itt is, mint a pánszlávoknál, kezdetben a szláv irodalom terjesztésének czégére alatt indultak meg, és hasonló eszközökkel dolgoztak, mint a pánszláv mozgalmak. Csakhogy míg amazok a horvát és cseh nyelvet, tehát a nagy tömegektől kevésbbé értett nyelvet használtak, ezek a déiszlávoktól majdnem mindenütt értett, úgy nevezet illyr nyelven űzték a propagandát, czélúl a nagy Illyria megalkotását tűzve ki, mely Horvátország, Dalmáczia, Istria, Szerbia, Bosznia, Herczegovina, Montenegró, Krajna és Karinthiára terjedt volna ki. Eleinte titokban, majd nyíltan léptek fel, legnyiltabban az 1842-iki zágrábi törvényhatósági illésen, a hol nyíltan vitték át a propagandát a politikai küzdőtérre a magyar állam és nemzet ellen. Még a 48 iki alkotmány, a jogegyenlőség törvénybe iktatása sem volt képes e mozgalmakat lecsendesíteni. 1861-ben Túrócz-SzentMártonban a pánszlávok összejövetele, melyet ők nemzetgyűlésnek neveztek, valamint a délvidéki szlávok karlóezai kongresszusa egy-egy feliratot küldött az országgyűléshez, mely feliratukban elég vakmerők voltak követelni Magyarországban külön geográfiai tagozatokra való osztásukat, külön nemzeti nyelvvel és színekkel, külön nemzeti iskolákkal és külön nemzeti hatóságokkal. Ezek a felíratok különben az 1865. évi képviselőház irományai közt egész terjedelmükben olvashatók. így tartotta fenn magát nálunk századokon keresztül a nemzetiségi kérdés a mai napig, midőn a pánszláv, és még inkább a román mozgalmakkal találkozunk. Erről a mozgalomról azonban felesleges megemlékezni. Hiszen a román sajtónak úgy a bel , mint a külországi sajtóban való agitálása, a hirhedt memorandum, az arra adott válasz, a memorandum-per és a bécsi kihallgatási kisérletek mindnyájunk élénk emlékezetében vannak. Czélúl tűzték ki afíigget-