Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.
Ülésnapok - 1892-385
ggQ 385. országos ülés 18M. notemlier 22-én, csütörtökön. vezéreltetve, hozta fel a kérdést. Ebben a fővárosban, a hol nem telik el nap, hogy az egész főváros közönsége az ottani dezolált állapotok által skandalizálva ne legyen; a hol mindenki tudja, hogy oly mérvű költekezés van ott, a mit minden évben leplezgetnek bizonyos ideig, de a végén mégis kiüti magát a szeg a zsákból; a ki tudja, hogy a művészi és adminisztratív közegek között állandó harcz és veszekedés folyik; a ki tudja, hogy még a nemzeti színháznál is nem az emelkedés, hanem a hanyatlás útjára látjuk lépni a művészetet: akkor itt a a képviselőházban sem lehet nyugodtan nézni azt, hogy ez az adminisztráczió folyjék tovább, nem lehet nyugodtan nézni, hogy a t. miniszter úr épen úgy, mint elődjei, a személyes inteudánsi kérdésekkel akarja e komoly és nagy Ügyet elintézni. Hogyha ily irányban felszólalások nem történnének itt, akkor azt fogná hinni az ország közönsége, hogy itt tulajdonképen nem színművészeti ügyet, hanem egyenesen az intendánsjelöítek személyes ügyét igazítjuk el és azokat protegáljuk. Ez indított engem a felszólalásra, és én kérem a t. miniszter urat, méltóztassék meggon dőlni, hogy azt az intézményét ezen országnak, a mely méltán képezte az utolsó időben ennek az ország 50 év alatt méltó büszkeségét, a mely iránt a ragaszkodás a fővárosban épen oly nagy, mint az országban mindenütt: ezt az intézményt személyes tekintetekből ne méltóztassék veszélyeztetni. Vannak dolgok, t. képviselőház, a hol a protekczió rendszerének ha nincs is jogosúltsága, de mégis czélszerűnek mutatkozik. Ezt az egy kérdést méltóztassék az alól kivenni; méltóztassék arra a magaslatra helyezkedni, a melyen az ügyet a múltban azok tekintették, a kik a nemzeti színházat alapították, a kik a magyar királyi opera létrejövetelének eszméjét megvalósították: méltóztassanak ebből a szempontból felfogva tekinteni az ügyet, és azt elválasztani a személyes kérdéstől, és a t. miniszter úr pedig méltóztassék ezen egy kérdésben felülemelkedni akár a pártlekinteteken, akár az egyéni befolyáson, és magát az ügyet tekinteni. Én magát a tételt igen természetesen megszavazom ; meg kell, hogy szavazza az ember azért, mert csakugyan a felelősséget nem lehetne elvállalni azért, hogy a szinművészetre kívánt kiadásokat és költségeket valaki visszautasítja. A tételt, mondom, megszavazom. Elnök: Kíván még valaki szólani? Senkisem, a vitát bezárom. A belügyminiszter úr kíván szólani. Hieronymi Károly belügyminiszter: T. ház! Nem fogok a most lefolyt vitának minden részletére kiterjeszkedni, hanem csak azokra az eszmékre, a melyek e kérdésben a legfontosabbak. Elsőbben is a nemzeti színház kérdésével foglalkozom. Örömmel hallottam a nemzeti színház, nevezetesen az abban tevékeny művészeknek magas művészi nívóját elismertetni. Szalay Imre képviselő úr és utána mások a nemzeti színházat dekadencziában látják ugyan, de én — és ez nem személyes nézetem — semmiféle tényben sem látom ezen felfogást igazolva. Tény, hogy a nemzeti színház látogatottsága és bevételei rendkívüli és igen örvendetes módon napról-napra szaporodnak. Azt hiszem, ez eléggé bizonyítja, hogy a nemzeti színház előadásai annak a bírónak, a kinek ítélete legfontosabb, tudniillik a közönségnek megfelelnek. Nem lehet egy műintézetet egyes vagy két-három heti előadásokból megítélni, hanem az egész irányt kell szemügyre venni. Tekintetbe kell venni kivált azt, vájjon e nemzeti műintézet körében új evők fejlődnek-e? E részben, azt hiszem, nagyon nyugodtak lehetünk és igen örvendetes jelenségeket láthatunk. Megemlítette Bartók Lajos képviselő úr a nemzeti színház újraépítésének kérdését. Én ezí úgy a színház, mint a közönség szempontjából kiváló fontosságúnak tartom. Hisz a közönség, mely az előadásokat látogatni szeretné, ma alig kap jegyet, és a színház szempontjából is jobb volna, ha nagyobb lenne a nézőtér, mert nagyobb lévén az előadások jövedelme, a szubvenczió is leszállítható lenne. Mert, hogy műi idézeteinket oly nagy szubvenczióban kell részesítenünk, annak úgy a nemzeti, mint az operaháznál az a főoka, hogy hevételeiket nem lehet helyes arányba hozni kiadásaikkal. A helyárakat nem lehet emelni, mert ezzel ellenkező eredményeket érnénk el, míg ha nagyobb a színház, ugyanazon, sőt kisebb helyárak mellett is fokozódnának a bevételek és így elenyésznék az a szemrehányás, — legalább a nemzeti szinházra nézve, — melyet Pázmándy Dénes képviselő úr joggal felemlített, hogy tudniillik színházaink szubveneziója túlmagas. Hogy igen nagy fontosságot tulajdonítottam e kérdésnek, mutatja az, hogy, mint említtetett, tavaly nyáron felkértem azon urakat, a kiket e kérdésben kompetenseknek véltem, a dolog megbeszélésére. Általánosan az volt a nézet, hogy egy új nemzeti színház felépítése égető szükség. A helyre nézve nem történhetett megállapodás, mert némelyek szerint ugyanazon helyen kellene az xíj színházat felépíteni, hol a mai áll, mások más helyeket javasoltak. De a tárgyalás egy darabig fennakadt egy fontos körülmény folytán, melyről, ankét összehívása idején nem volt tudomásom: tudniillik, hogy az a terület, melyen a nemzeti színház épült, Grassalkovich-féle ajándék, és hogy az ajándéklevél szerint azt a
