Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-385

:;?s 3#5. ors/Ágos ülés t&M. november 22-éu, csKtSrtÖkSn. gyünk egy véleményen t. képviselőtársammá], de azt hiszem, a dolog érdemére nézve mégis egy czélra törekszünk. Én azt gondolom, hogy a kolozsvári nemzeti színház — bármilyen elismeréssel és tisztelettel viseltessünk a többi vidéki színházak s azok üdvös, nemzeti működése iránt — két tekintetben speczialitással bír. Az egyik az, t. ház, hogy ez az első országos nemzeti színház, mert ezt 1802-ben a rendek maguk alapították és építették. A másik, a mi különbséget és preferencziát ad ennek a színháznak, az, hogy olyan ponton és helyen van nemzeti és kulturális szempontból egyaránt, a hol missziója sokkal fontosabb és féltettebb, mint sok más vidéki színházé. E két szempont, azt hiszem, eléggé indokolja azt, hogy — a nélkül, hogy bármely más irányban igazságtalanságot, vagy részrehajlást követnénk el, — speczialiter erre a színházra különös országos figyelem fordíttassák. Különösen hangsúlyoznom kell ezt az újabb fejlemények következtében, és pedig nemcsak ebből a szempontból, nemcsak tisztán nemzeti magyar szempontból — melyet, azt hiszem, ebben a házban kifejteni nem szükséges — hanem kulturális szempontból, és a nemzeti színészet fejlesztése és emelése szempontjából is. Mert azt méltóztatnak tudni, hogy eddig is, bármily nyomorúságos viszonyok között volt, tagadhatlan, hogy a kolozsvári nemzeti színház szolgáltatta a budapesti nemzeti színháznak az erőket. Nem volt ott sem szini képezde, sem nagy szubvenczió, sem semmiféle protekezió; tényleg mégis az a szellem, mely azt a várost és intelligens közönséget áthatja, (Helyeslés.) és az a tősgyökeres magyarság, mely ott az arisztokracziát épűgy, mint a társadalom minden rétegét jellemzi, ez működött közre arra, hogy ott évtizedeken át magas színvonalon állt a színházi művészet, és hogy ez egyúttal olyan nevelő-intézetté fejlett ki, a mely nélkül azt lehet mondani, — nem merek sokat koczkáztatni, de ezt bátran állítom — a nemzeti színház Budapesten sem juthatott volna olyan virágzásra, a milyent elérnie sikerűit. (Úgy van! Ügy van!) Ezen tekintetek meggyőzően elégségesek arra, hogy ezen színházat preferenter és első sorban minden mértéken felül támogassuk, és azt hiszem, hogy az természeténél és hivatásánál fogva olyan, hogy egy vállalkozó haszonlesésének és ízlésének odadobni nem lehet. (Tetszés.) Azt hiszem, szorosan következik ebből a kulturális nemzeti érdekből az, hogy ezt a színházat államosítani kell. Hogy ez mikép és mily szervezettel történjék, az vita-kérdés lehet és tanulmányokat követel, a melyekbe én belemenni már azért sem fogok, mert ezen kérdésnél illetékesnek magamat nem tartom, hanem meg vagyok győződve arról, hogy e kérdést meg lehet úgy oldani, hogy e tekintetben sem az állam magára túlságos terhet nem vállal, sem pedig azon hibák és hiányok, melyeket Pázmándy Dénes t képviselőtársam vidéki színészetünkre nézve előhozott, előfordulni nem fognak. Én tehát igen kérem a t. miniszter úr figyelmét, és szeretném ha a t. háznak és az ország közvéleményének érdeklődését ebben a tekintetben felkeltenem sikerülne, (Élénk helyeslés.) mert mondhatom, hogy azon eszközök és azon szervezet a mely alatt eddig az működött, üdvös lehetett akkor, a mikor annyi veszély és küzdelem nem volt, de most már sem elég erővel, sem elég állandósággal nem bir. Hogyha azt. akarjuk, hogy az sziklája legyen nemzeti kultúránknak, a melylyel egyúttal a nemzeti színészet alapját vethetjük meg, akkor annak állandóan, biztosan vezetettnek és mindig egy czélra törekvőnek, tisztán és kizárólag nemzeti érdekeket szolgálónak kell lennie. Ezért kértem a t. ház figyelmét, hogy e szempontból melegen ajánljam a t. ház érdeklődésébe ezen ügyet. És most engedje meg a t. ház, hogy egy más ügyben — bár nem szorosan e tárgygyal, sőt a színészettel sem függ össze — még egykét szót emeljek. Azért vagyok kénytelen ezt az alkalmat felhasználni, mert a mit előhozni bátor vagyok, tulajdonképen a költségvetés egyik tételével sincs szoros összefüggésben, és ennek következtében bármelyiknél előhozható, és kérem is arra a t. ház engedelmét. (Halljuk! Halljuk!) Ez a vitás kérdés, mely a t. belügyminiszter úr és a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr között már évek óta folyik: a kolozsvári »Karolinakórház« kérdése. Ez igenis, eminenter kulturális kérdés ott, a mely évtizedeken át elposványosodott és megoldást nem nyert, már pedig azt hiszem, hogy ez is oly kérdés, hogy ott az egyetemi kórház, illetőleg a klinikának kérdését addig egyáltalán megoldani és czélszertíen intézkedni nem lehet; az az egyetem e tekintetben feladatát addig nem is teljesítheti, a míg erre vonatkozólag a végleges elhatározás végre-valahára meg nem hozatik, és e tekintetben az intézkedések haladéktalanul rövid idő alatt és erélyesen meg nem tétetnek. Arra kérem a t. miniszter urat, hogy méltóztassék végre ezt a dolgot megoldani, hatásköréből áthelyezni a vallás- és közoktatásügyi minisztérium tárczájába ; a t. közoktatásügyi miniszter urat pedig arra kérem, hogy akkor azután ezen kérdést és illetőleg a klinikák kérdését véglegesen rendezni méltóztassék. (Élénk helyeslés.) Molnár Antal jegyző: Horváth Gyula! Horváth Gyula: T. ház! {Halljuk! Halljuk!) Azon igazán meleg szavak után, melyeket