Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-377

377. országos ülés 1894. november 13-án, kedden. 177 üldözésével szemben a jogegyenlőség és a vallásszabadságnak szent ügye lesz. Tisztán állván tehát Magyarország katholikusai előtt a helyzet és annak rugói izgattatván az utóbbi évek eseményei által, háboríttatván azon gyanú és félelem által, hogy a harcz ellenük még mindig nem ért véget, nem képzelek nagyobb csapást Magyarországra, mint az volna, ha a kormány ezentúl is gúnyt űzne saját egyházpolitikájának legfelségesebb alapelveiből ugyanazon úton akarna haladni a katholikusokkal szemben, mint eddig, ha a kormány a világi katholikusokat csak azért akarja szúbordinálni a hierarchiának, hogy azoknak súlyát és akaratát kényelmesen ignorálhassa és a püspöki aranylánczok végét tovább is ő tarthassá kezében, (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.J ha az autonómia törvényhozási rendezése helyett, — mert máskép e kérdést nem lehet rendezni, — tovább is a titkos paktumok útján haladna; és míg egyfelől sem a félelmet, sem a reményt nem oszlatná el a katholikus javak szekularizácziójára nézve, addig másrészről az ultramontánokkal szemben »radikális« politikát, a szabadelvű katliolikusokkal és az autonómiával szemben pedig ultramontán politikát egy fäat alatt űzne. (Helyeslés bál felöl.) És ha szomorú volna e politika, még szomorúbb volna, ha azt a többi vallásfelekezetek, különösen a protestánsok bizalmatlansága a katholikus autonómia iránt a kormány ezentúl is támogatná. Mert a mily hibás az a politika, oly indokolatlan ez az ellenszenv és bizalmatlanság. A protestánsoknak, a kik a szabadság princzipiumának köszönhetnek mindent, a mivel bírnak, és a kik ezeket nem tudták volna kivívni és törvény által biztosítani a világi katholikusok támogatása nélkül, (Úgy van! Úgy van! a baloldalon.) nemcsak okuk nincs féltékenykedni a katholikus autonómiára, hanem okuk van azt óhajtani és elősegíteni. (Úgy van! Úgy van! bal felől) Nemcsak azért, mert nem szabad kételkedniük a szabadság princzipiumok erejében, a melyek a katholikus autonómiában sem tagadnák meg magukat, nemcsak azért, mert nem szabad a világi katholikusok érdemeit a protestáns autonómia iránt hálátlansággal viszonozni: hanem nem szabad azért, mert ha az a bizonyos illetéktelen római befolyás, melyet oly sokszor emlegetnek, csakugyan jelent valamit, hát az sokkal többet jelent katholikus autonómia nélkül, mint katholikus autonómiával. (Úgy van! Úgy van! bal felöl.) A féltékenység pedig protestánsok és katholikusok között maradjon a múlté; nincs annak már semmi értelme. Mert akármily érzelmek maradjanak fenn az egyházpolitikai harczok után, egy dolog igaz és változatlan: hogy Magyarországon az állameszme mindenkor KÉPVH. NAPLŐ. 1892—97. XX. KÖTET. ép oly bizton fog számítani a katholikus egyház szervezetére, mint az alkotmányos szabadság ügye a protestánsokra. És Magyarországon az állameszme és alkotmányos szabadság ügye anynyira össsze van forrva és annyira el nem választhatók, hogy Magyarországon minden katholikusban kellene lenni valaminek a protestánsból és minden protestánsban valaminek ä katholikusból. Én legalább, mint katholikus, úgy gondolkozom, és ha protestáns volnék, akkor is így gondolkoznám. A második pont, mely összefügg az elsővel és harmadikkal, az a conditió sine qua non, hogy a kormány ezen országgyűlésen kézzel fogható bizonyítékát adja annak, hogy a választási visszaélések terén, a választási korrupczió eszközeivel való élés mezején és a képviselők igazolási eljárásában ne az eddigi szomorú tapasztalások keretei közt maradjon; és erre nézve a legkevesebb a mit tehet, az, hogy tűzesse ki a ház napirendjére a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslatot, mely legalább annyit eredményez, hogy az összes választási visszaélésekre vonatkozó panaszok és eszmék itt kifejthetők lesznek. A legnagyobb súlyt helyezem a negyedik pontra, mely arra vonatkozik, hogy a kormány siessen kipótolni azokat a mulasztásokat, melyeket az előkészítés tekintetében elhanyagolt és itt első sorban, mint legsürgősebbet közigazgatázi reformját emelem ki, de nem az ezzel szerves öszszefüggésben levő részeket egymástól elkülönítve és eldarabolva, hanem az egészet egy összhangzón felölelő konezepció alapján. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindaddig, míg a kormány által az összes idevonatkozó javaslatok ki nem dolgoztattak és a ház elé nem terjesztettek, hogy addig a reform akczióba bele se menjünk, mert ez esetben a fizikai idő kérdése is éveket venne igénybe; a közigazgatási reform kérdése pedig nemcsak évekig, de szerintem még egy évig sem várhat, ha a kormány nemcsak az Ígéret beváltásának ódiumába, hanem a mi még inkább öl, a legnevetségesebb komplikáczió komikumába nem akar beleesni. Mert van egy szentesített törvény, a mely kimondja, hogy a törvényhatósági tisztviselők állása kinevezés által töltendő be. Ez a törvény, melynek első §-a így szól: »A közigazgatás a vármegyékben állami feladatot képez, melyet kinevezett állami közegek intéznek részint önállóan, részint a törvény korlátai közt az önkormányzati elemek közremuködésével«, ez a törvény tehát parancsol és kötelez. Ellenben a törvényhatósági választott tisztviselők mandátuma a jövő évben lejár, és hogy a közigazgatás egyáltalában fenn ne akadjon, új választásnak kell következni. Csakhogy ez lehetetlen, mert ez beleütközik abba a törvénybe, 23