Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-377

178 377. országos ülés 1894. november 13-án, kedden. melyet sem a kormány, sem a törvényhozás nem ignorálhat. Már most mit fog tenni a kormány, hogy ebből a kellemetlen dilemmából kibontakozzék? Javaslatot fog beterjeszteni a törvény módosítására? (Felkiáltások: Szapáry! Zaj,) Ugron Gábor: A mikor az abrakos tarisznya a kezében lesz, újból lelkesülni fognak. (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Elnök: (Csenget.) Csendet kérek! Ábrányi Kornél: Vagy pedig javaslatot fog beterjeszteni a kormány a törvényhatósági tisztviselők mandátumának meghosszabítására ? És hátha ezek közül akár egyiket, akár másikat elveti a képviselőház? A mi pedig megtörténhetik, mert ebben a kérdésben a horvátok nem szavazván, ha a kormány az 1891-iki törvény módosítására terjeszt be novellát, ezt talán maga a szabadelvíípárt sem fogadhatná nagy örömmel, mert ebben nemcsak a kinevezés elve volna bizonytalanná téve, hanem megsemmisíttetnék mind az, a mit abban a törvényben is csak igen nagy nehézséggel lehetett elérni. Ha pedig a törvényhatósági tisztviselők mandátumának meg hosszabításáról terjeszt elő javaslatot, az ellen talán nemcsak a választás hívei szavaznának, hanem ellene szavaznának az államosítás hívei közül is azok, kik a kormány mulasztásai iránt ezzel fejeznék ki rosszalásukat. Tehát akár az egyik, akár a másik módot választja a kormány, az bizonyos, hogy bármelyiket terjeszti be, annak tárgyalása a házban nem fog simán menni; künn az országban pedig az egyházpolitika által megsértett szenvedélyesség egyszerre mozgásba fog jönni, mert ez intés és jeladás volna arra, hogy a kormány csakugyan egy választási megrohanáson torija fejét és azért akar már előre az előbb említett dilemmából kiszabadulni. Erre azt gondolja talán a miniszterelnök úr, — mert mozdulatából legalább azt vettem ki, — hogy ha a kormány csakugyan egy választási megrohanáson töri a fejét, akkor e javaslatokat nem kell a választások előtt beterjeszteni, mert ráér a választás után is. . . . Wekerle Sándor miniszterelnök és pénzügyminiszter: Arról egy szót sem szóltam ! Ábrányi Kornél: Jó, de tegyük fel, mintha gondolta volna ; s akkor is bizonyos, hogy ez sem sokat segít a kormány helyzetén. Mert világos, hogy az államosítás és kinevezés kodifikáeziója ezúttal sem fog könnyen menni a képviselőházban. És ha mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a kormánynak, melynek jóformán csak egy éve van hátra a váltó lejártáig, mégsem megy bele a dolog érdemébe, a kinevezés kodifikácziójäba: tehát ebből is csak egy dolog lehet világos, az, hogy a kormánynak egy mellék gondolata van, a mi alig lehet más, mint a választásokkal való megrohanás. Én azonban ezt az expendienst oly veszélyesnek tartom, hogy nem is akarom feltenni, hogy a kormány kontemplálja, és akkor azután igazán nem marad más hátra, mint erélyesen felölelni a közigazgatási reformot a maga teljes egészében és összefüggő programm-konczepczió alapján. Nemcsak azért, hogy a kormány az előbb említett dilemmából meneküljön, hanem — a mire a legnagyobb súlyt helyezem, — hogy pótolja azokat, a miket az egyházpolitika előkészítése tekintetében elmulasztott, és hogy paralizálja azokat a veszélyeket, a melyek az egyházpolitikai reformokkal járnak és-azokból következni fognak. Mert ha az én álláspontomból, a ki az egyházpolitikai reformokból a kötelező polgári házasságot azért nem fogadtam el, mert nem láttam előkészítve a közigazgatás technikájában és a nép értelmi színvonalában, h én álláspontomból, a ki ezen javaslatokat veszélyességüknél fogva elleneztem, és elleneztem a kormány radikalizmusát, a logikai következés az, ha a javaslatok az ellenzés daczára megvannak, és a veszélyek is megvannak, akkor ezek veszélyeit ne fokozzuk, hanem inkább azok kevesbítésére törekedjünk : mennyire inkább következik ez a kormány álláspontjából, holott ő alkotta meg a javaslatokat, 6 teremtette meg a veszélyeket. Ezen veszélyek legyőzésére pedig semmi eszköz nem olyan hatékony és halaszthatlan, mint a közigazgatás reformja, a mely halaszthatlan volt már az egyházpolitikai akczió előtt, de azután a legsürgősebb feladattá lett, mert nemcsak az állameszme, hanem az államtekintély is az egyházpolitika után sokkal több oldalról van exponálva, mint volt annak előtte, és az egyházpolitika által megváltozott állami individualitás sokkal több ellenséget szerzett, mint a mennyi azelőtt volt. Jól tudom én másrészről, hogy az állami kinevezés egymagában panaczeát nem képez, sőt az egyéni jogok védelme s a közszabadság garancziáinak kellő körülbástyázása nélkül vésze delmet hozhat az alkotmányos fejlődésre, mert megbillentheti az egyensúlyt a nemzet és a kormány akarata közt. Jól tudom, hogy maga a kinevezés, mint a kormány omnipotencziájának eszköze nemcsak megzsibbaszthatja, de egy gépszerű bürokráczia járma alá hajthatja az egész közéletet. De midőn ezt tudom és látom, nem tehetem, hogy szemeimet csak ezekre a veszélyekre pihentessem, és hogy ezeknél nem kisebb veszélyeket is ne lássak meg. Látnom kell azon veszélyeket, a melyek kezdettől fogva az állam alapjainak szétbontására voltak irányozva és a melyeknek ereje az egyházpolitika következtében előállt, a felekezeti izgatások által csak növekedett. Az állam megtámadható pontjai