Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-377

377. országos ülés 1894. noTeinber 13-án, kedden. 171 Mindazoknak tehát, a kik az egyházpolitika által jogaikban sértve érzik magukat, a szubjektiv érzelem, vagy mondjuk felekezeti el fogúitságon kívül is nagyon komoly és objektív argumentumaik vannak arra, hogy a szenvedett vereségbe bele ne nyugodjanak, hanem, hogy sérelmeik orvoslására és a harcz folytatására továbbra is igénybe vehessék az alkotmányos fegyvereket. Hivatkozhatnak arra, hogy a kormány az egyházpolitikai reformok kiterjedésére nézve nem kérdezte meg a választókat; hivatkozhafnak arra, hogy számos képviselő, a ki megszavazta a reformokat, választóinak vagy legalább is azok egy részének ellenkező ígéretet tett. Hivatkozhatnak arra, hogy a korona a legnagyobb pressziónak engedve adta beleegyezését a javaslatok előterjesztésére és a főrendiházban keresztül vitelére; és végre hivatkozhatnak arra, hogy a parlamentarizmus és az alkotmány minden fegyvert meg ad azoknak is, a kik a reformot meggyőződésük értelmében visszaváltoztatni akarják, a mint magadta a módokat a kormánynak, hogy azokat keresztül vigye. Ezek tehát komoly és objektív argumentumok és nem jelentenek sem ellenszegülést a törvény ellen, sem lázadást az állam eszme ellen, sem merényletet a parlamentarizmus ellen; mert a t. függetlenségi párttal szemben, a mely a 67-iki alap megváltoztatását tűzi ki ezélál, a kormány mindig elismerte alkotmányosnak és törvényesnek a párt küzdelmét. Nagyon furcsa okoskodás volna, ha csak épen azoktól tagadnák meg e fegyverek használatát, a kik csak az egyházpolitikai téren akarják megorvosolni sérelmeiket. Ha tehát a legyőzött ellentábor joga a harezot folytatni az objectiv mórlegelés terén sem vonható kétségbe, mennyivel inkább el kell fogadnunk annak plauzibilitását, hogy ezek folytatni is fooják azt, ha azokat a szubjektív érzelmeket tekintjük, melyek a katholikus és a görögkeleti egyházakat a hareznak folytatására sarkalják? És én ennél a pontnál teljesen igazat adok a miniszterelnök úrnak, ha azt állítja, hogy a különbség a fakultatív és kötelező forma között nem tisztán formai különbség volt. Valóban nem, mert ha csak formai különbség lett volna, akkor én nem szavaztam volna a kötelező polgári házasság ellen. Mert ha arról van szó, hogy minden veszély és rázkódtatás nélkül alkossuk meg az állami jogrendet a házasság terén, ha arról van szó, hogy elméleti ideált alkossunk és a szerint alkossuk meg a reformot, akkor tulaj donképen nem is lehet másról szó, mint az általános kötelező polgári házasságról. Formakérdés gyanánt ezt a különbséget csakis egy szempontból, a szabadelvüség szempontjából lehet felvetni és vitatni, mert ha hizai viszonyaink közt elvontan csak a szabadelvüség theorémái szerint akarjuk eldönteni, hogy ki a szabadelvű: az-e, a ki a fakultatív, vagy az-e, a ki a kötelező polgári házasságot akarja, — ez a különbség merőben formakérdés. Sőt a szabadelvüség szempontjából a fakultatív házasság a mely senkinek jogát nem sérti, de mindenkiét tiszteli, sokkal szabadelvűbb, mint a kötelező ; főképen azon kötelező, a melyet a kormány hoz be, mely már nem is kötelező, hanem általánosan kényszerit; tehát több mint szabadelvű, mert már egészen radikális. De ettől az egy szemponttól eltekintve, teljesen egyetértek a miniszterelnök úrral abban, hogy a különbség, a mely a kettőtt egymástól elválasztja, nem csupán a forma, hanem egy egész korszak. Az a korszak, a melynek nem is egy-két évet, hanem legalább egy e«-ész évtizedet kellett volna magában foglalni korszak, melynek előbb az állam fentartó oszlopait kellett volna erősíteni (Igaz! Ügy van!) a közigazgatási reformtól a közoktatás reformjáig, melynek előbb azokat a repedéseket és réseket kellett volna befalaznia, a melyeken keresztül az állam ellenségei az állambontás munkáját a mindennapi életben folytathatják; az a korszak, a melyben előbb az államot kellett volna megerősíteni mindazon veszélyek visszaverésére, melyek ily nagy horderejű reformból nemcsak szükségképen, de természetszerűleg is következnek; az a korszak, melyben ha a t. kormány megcsinálta volna a kellő átmenetet a fakultatív polgári házasságtól a kötelezőig, nem kergette volna bele sem az államot, sem az egyházat, sem a társadalmat olyan harczba, a melyből azon egyház, a mely Magyarország lakosságának abszolút többségét foglalja magába, a melynek 800 év óta halhatatlan érdemei vannak a magyar államiság felépítésében, a mely egyház az izolált magyar fajt bevezette az európai emberiségbe és befogadtatta; az az egyház, mely századok óta Magyarország kultúráját egymagában képviselte, mondom, melyből az az egyház megsértve és megalázva kellett, hogy kikerüljön. (Igás! Úgy van! a baloldalon.) Mert ne ringassuk magunkat hamis illúzióban és ne tagadjuk el az igazságot. Az igazság pedig az, hogy az egyházpolitikai akczió sok százados gyűlöletnek leszámolása volt, a melyhez a t. kormány odakölcsönözte az államhatalmat, és a mely csak azért sikerülhetett, mert a t. kormány eo-yesíteni tudtaa katholikus egyház összes ellenségeit és tudta őket szervezni, mert a kormányhatalom szervezve van, az egyház pedig szervezeténél fogva jóformán még ma is a kormány kezétől függ. (tJ9y van! a szélsőbalon.) Ü2*