Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-377

Jgg 3*7. országos ülés 1894. november 13-án, kedden. mely a függetlenségi párttal az összes konzervatív tényezők megtagadására és egy igazi radikális politika keresztülvitelére köt szövetséget, azon a czímen, hogy ez a közjogi alap megmentése czéljából szükséges, igazolható legyen: ilyet — bocsánatot a népies formuláért — még nem pipált Európa. (Derülség balfelöl. Mozgás jobbfelöl.) Egyetlen egy ethikai momentum van, a melylyel a t. kormány — én szerintem — túlmerész eljárását az objektív kritika előtt expiálhatja, és ez az, hogy a t. kormány maga is tisztában volt vállalkozásának természetével és kész volt mindent veszteni, hogy mindent nyerjen. Hogy helyes és eszélyes volt-e az ország jövőjének szempontjából a dolgokat így egészen a végsőig feszíteni, és azon élettapasztalás alapján, hogy az okosabb enged, a koronától, a főrendiháztól és az egyházpolitikai ellenzéktől várni, hogy okosabb legyen, és hogy tehát engedjen: ez más kérdés, a mire későbbi események fognak felelni. Kétségtelen azonban, hogy a kormány eljárásának egyedüli ethikai bázisa az volt, hogy kezdettől fogva a bukás szélén haladt egész a győzelemig, és ha taktikájában volt is néha ingadozás, de feje az örvények és mélység láttára soha meg nem szédfílt, s ennek köszönhette diadalát. Természetes, hogy az utcza és a nagy tömeg, mely a veszélyes produkezióban gyönyörködik, egész szívével mellette volt, (Élénk tetszés, a baloldalon.) és még természetesebb volt, hogy mindazok a kik a korona felien nyíltan küzdeni nem mernek, látván a kormány küzdelmét a koronával, ebben fanatikusan támogatták. De bármi legyen is ennek a következése, egy dolog, legalább előttem, már is valószínűnek látszik és ez az, hogy az a régi és hatalmas csatavonal, a melyet az ellenzéken sem a Tisza-, sem a Szapáry-kormányok nem tudtak keresztííl törni, tényleg keresztííl töretett, és hogy azt egyhamar régi hatalmába nem [igen lehet visszaállítani. (Igaz! Ügy van! a haloldalon.) És pedig megmondom, milyen egyszerű és világos okok miatt, (Halljuk! Halljuk!) 1889-ben a függetlenségi párt a véderő-vita alkalmával tulajdonképen az 1867-iki közjogi alapot védte, (Ellenmondás a szélső baloldalon.) védte azon jogok sértetlen épségben tartását, a melyeket a véderő-javaslat 14. §-a megtámadott. Ebben a harczban tehát a közjogi alapon álló ellenzék-szövetkezése a függetlenségi párttal nem csupán a kormány buktatásra terjedt, hanem kiterjedt a közjogi alap konszolidálására és végrehajtására is. A mily természetes lén logikus volt tehát az a politikai konczepczió, mely egyrészről a nemzeti párt közjogi programmját létrehozta, épen oly természetes volt a remény, sőt a számítás, hogy e programm a függetlenségi párt segítségével lesz megvalósítható. Mert a függetlenségi párt támogatásának az a gondolata, hogy teljes épségben kezeltessék mindaz, a mit a közjogi alap a közös ügyek keretén belül is Magyarországnak biztosít, — az egészen hazafias és nemzeti gondolat volt, és épenséggel nem ütközött bele abba, hogy a függetlenségi párt a saját programmja szerint e közjogi alap megváltoztatását czélozza. Nem ütközött bele azért, mert ezen programm épségben marad akkor is, ha a függetlenségi párt a gyakorlati politikában megteszi és elfogadja azt a disztinkcziót, hogy addig is, a míg a közjogi alapot magváltoztatni nem lehet, vagy míg az idő el nem jön, hogy meg lehessen szüntetni mindazt, a mi a függetlenségi párt felfogása szerint az országra nézve rossz, el ne kallódjék semmi, a mi Magyarországra nézve jó, hogy ekként tehát inkább kerüljenek kormányra a függetlenségi párt segítségével azok a kik a közjogi alapot nemzeti szellemben akarják kezelni, mintsem azok kezeljék tovább, a kik készek voltak azon jogok épségét megcsorbítani. Ebből kifolyólag természetes és logikus volt, hogy a közjogi alapon álló ellenzék konkrét alakban formulázta mindazt, a mi a közjogi alapon még végrehajtva nincsen; hogy folyvást hangoztatnia kellett ezen nemzeti követeléseket, folytatni a közjogi alap hibás kezelésének kimutatását, és ébrentartani a nemzet figyelmét azon törekvések szemléletére, a melyek hajlandók voltak ezen alapot esetleg szűkebb korlátok közé is szorítani. Ezen a bázison tehát, a melyet az események és a kézzel fogható tapasztalások teremtettek meg, a közjogi alapon álló ellenzéis szövetkezése a függetlenségi párttal nemcsak hogy semmi veszélyt nem tartalmazott a közjogi alapra nézve, hanem jelentékeny erőforrást nyitott meg annak számára. (Igaz ! Úgy van ! balfelöl.) Azt az erőforrást, a mely abban áll, hogy esetleg ez a nemzeti programm, mint egy parlamenti majoritás akarata lesz keresztíüvive. Az tehát, a mi későbben az egyházpolitikában történt, hogy a korona a parlamenti többség által kényszerhelyzetbe hozatott, és engedni volt kénytelen a parlamenti többség akaratának, a mit a t. kormány szintén csak a függetlemségi párt segítségével tudott elérni, az már ezen politika konczepcziójában a közjogi alapon álló katonai követelések végrehajtásában is kontempláltatott. Mert mindenki, a ki a király alkotmányos érzését és gondolkodását ismeri, tisztában volt azzal, hogy a király respektálni fogja a parlamenti többség akaratát, ha az nem lépi túl azt, a mire 8 a kormányzási esküben megesküdött. És mivel ez a szituáczió kombináczióba volt már véve, és minthogy arra, hogy az a kombináezió bekövetkezzék, első feltétel volt, hogy mindazon elemek, a melyek az 1889-iki