Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-377

37". országos ülés 1894. november 13-án, kedden. 169 véderő-vita alkalmával egyesültek és tömörültek, együtt maradjanak, tehát a közjogi alapon álló ellenzék nem tehetett mást, mint hogy első sorban küzdött ezen kérdések mellett minden ellen, a mi második vagy harmadik sorba akarta helyezni akár milyen ezímen; folytatnia kellett ezen követelések hangoztatását, az ezzel ellenkező kormányrendszer leleplezését és a függetlenségi párttal való fegyverbarátság ápolását. A kormányok, nemcsak a jelenlegi, hanem már az előbbiek is, mindent elkövettek, hogy e fegyverbarátságot összetörjék, lehetetlenné tegyék. Első kísérletül erre a ezélra a közigazgatás államosítását választották, melynél a közjogi alapon álló ellenzék jutott ugyanabba a kényszerhelyzetbe, mint későbben a függetlenségi párt, mikor a'kormány az ő program injába a kötelező polgári házasságot vette fel. A közjogi alapon álló ellenzék a saját programmja alapján kénytelen volt elfogadni a kormány törvényjavaslatát; de mikor a mérsékelt ellenzék számolt ezen kényszerűséggel, (Halljuk!) hogyan hajtotta azt végre szemben a függetlenségi párttal, a mely ezt a törvényjavaslatot megtámadta és obstrukczióval, tehát nem is normális parlamenti eszközzel buktatta meg? A mérsékelt ellenzék annyi figyelemmel volt a másik ellenzéknek tartozó loyalitásra, hogy a kormány törvényjavaslatának támogatását nem kötötte össze semmiben a kormánypárt támogatásával; a függetlenségi pártot nemcsak hogy nem támadta meg, hanem vele soha a legszügségesebbeken, a legobjektivebb meggyőződésen túl még csak polémiába sem bocsátkozott. (Igaz! Úgy van! balfelől.) A kormánytól akkor is, midőn törvényjavaslatát támogatta, magát a szabadság garancziáit, főkép azok sorendjének felállítása által megkülönböztette és a közjogi programmot, mely közte és a függetlenségi párt közt az összekötő kapcsot képezte, fentartotta, és a közigazgatási reform fennakadása után nem a kormánypártiak hanem a függetlenségi párttal való további együttműködést választotta. És hogyan viszonozta ezt a t. függetlenségi párt, mikor másfél évvel későbben ő került ebbe a kényszerhelyzetbe, mely kényszerhelyzetbe saját programmja alapján kénytelen volt elfogadni és támogatni a kormány egyházpolitikai javaslatát? Ugy, hogy a javaslatok elfogadását és támogatását még a taktikai kérdésekben is összekötötte a leghevesebb kormánypártisággal és oly animozitással támadt a nemzeti pártra, hogy még a kormány sajtóját és a kormány szónokait is felül tudta múlni. (Igaz! Úgy van! a baloldalon. Ellenmondás a szélső baloldalon.) Nem vád, nem szemrehányásként hozom én ezt fel a t. függetlenségi párt ellen; én KÉPVH. NAPLÓ. 1892—97. XX. KÖTET, csupán a tényt akarom konstatálni. (Halljuk! Halljuk!) Nem teszek semmi szemrehányást azért, hogy a t. függetlenségi pártnak választása levén a nemzeti párt közjogi programmja, és a t. kormány radikális egyházpolitikájának támogatása között, nem az előbbit, hanem az utóbbit választotta, sőt ez a függetlenségi párt álláspontjával meg is fért. (Halljuk! Halljuk!) Mert bárki, a ki mélyebben vizsgálja az egyházpolitika történetét, és meg akarja különböztetni, hogy mi volt abban a taktika és politika, ha objektív akar és tud lenni, kénytelen konstatálni, hogy a mi abban taktika van, java része [a kormánypárt részéről történt, a mit pedig a t. függetlenségi párt cselekedett, az ezen kérdésben komoly és öntudatosan átgondolt politika volt. (Egy hang a szélső baloldalon: Kötelességünk volt!) Mert én elismerem, hogy a függetlenségi párt eredeti ezéljára, vagyis a 67-es alap megváltoztatására vagy megdöntésére a t. kormány egyházpolitikai radikalizmusa sok kedvező chance-ot igér; holott a közjogi alapon álló ellenzék közjogi programmja egyet sem, mert ennek megvalósítása esetén a közjogi alapot könnyebb támogatni, mint megtámadni. Ez talán paradoxonnak látszik, mert hiszen az egyházpolitikai radikalizmus azon a ezímen folyt, hogy a közjogi alapot kell megmenteni, vagyis a rideg konzervatizmust képviselő szabadelvű pártot; de azért ez mégis igaz. Mert kiket gyengített meg az egyházpolitikai radikalizmus? A közjogig alap leghívebb és legmegbízhatóbb támaszait. És kiket erősített meg? A radikális elemeket, a melyek pillanatnyi érdekeknél fogva tartozhatnak a kormánypárthoz, de a melyek érzésüknél és gondolkozásuknál fogva mindig a szélső párthoz húznak, és akármely válság vagy kritikus pont álljon elő, azonnal ahhoz is csatkikoznak. A t. függetlenségi párt, elismerem, nemcsak konzequenter cselekedett, hanem talán jól is számított, midőn per la vita a kormány egyházpolitikai radikalizmusát támogatta, mert ha a kormány szerepet cserél az ellenzékkel és a guvernementális eszméket az ellenzéknek engedi át kormányhatalom nélkül, maga pedig a forradalmi tradicziókat összeköti a kormányhatalommal: akkor ugyan melyik párt támogatására számíthatnak inkább, mint a radikális elemek támogatására? (Igaz ! Úgy van! balfelől.) Ezzel tehát a kérdés taktikai része szerencsés megoldást nyert, de az ezzel kapcsolatos politikai kérdések megoldást nem nyertek, sőt az igazi konzequencziák csak most következnek. Mert hát keresztül mentek az egyházpolitikai javaslatok. Az ország három év óta úgyszólván nem is beszélt másról; a szabadsz