Képviselőházi napló, 1892. XX. kötet • 1894. október 8–november 24.

Ülésnapok - 1892-371

94 371. országos ülés 1894. október 19-én, pénteken. kolják ezt az álláspontot, mert egyenesen erről az álláspontról szólok? Azt mondják a határozati javaslat indokolói, hogy nem az a kérdés, hogy mit kíván a lelkiismereti és vallásszabadság, hanem az a kérdés, hogy az állam érdeke, az állam biztossága és üdve a »salus« megengedi-e ennek valósúlását vagy sem. Hát én felveszem ezen a téren az érvelést. (Halljuk! Halljuk!) Két okot hallottam felhozni a mellett, hogy állami fontos vagy közérdek, majdnem életérdek, nem engedi azt, hogy a szabad kilépés: a felekezeti kényszer megszűntetése kiniondassék ; ez a vallásosságnak érdeke, az oszlopos egyházaknak fennállása. Azt mondják, hogy egyes bölcsészetileg müveit, gondolkodó emberek indifferentizmusa még nem veszélyes, de már a vallástalanság, mely nagy tömegekre szól, az már veszélyes, mert a néposztályok nagy erkölcsi elvadúlása lesz a következése. Én is azt mondom, hogy a teljes vallástalanság elterjedése, különösen a nagy néposztályoknál, állami szempontból nem csak hogy nem közönbös, de felette aggályos állapot. De hát mivel akarják önök ezt kizárni? Állami felekezeti kényszerrel! Egészen hamis úton keresik a vallásosság biztosítását. Teljesen tévednek, midőn a felekezeti kényszerben keresik és találják a salus reipublicae-t! Mit érhetnek el ezzel ma? Mindent, csak a vallásosság biztosítását nem. (ügy van! ügy van! johbfelöl.) Elérik-e azt, hogy vallásos lesz az illető, ha dekretálják, hogy jogilag egy felekezethez tartozik ? Ha a vallásos érzést igy dekretálni lehetne ! De jól tudják, hogy semmiféle felekezeti kényszer nem képes biztosítani, hogy a vallási tanokat vallja valaki, hogy e tanok által szentesített erkölcsi elveket kövesse is, hogy a szakramentumokban résztvegyen, hogy a vallás életébe beleolvadjon. Ezt nem is akarja a t. képviselő úr, sőt még azt sem akarja biztosítani, hogy egyes cselekményeiben színlelje azt az állapotot, mert egyikünk sem akarja, hogy bármely vallásos cselekményre állami kényszer legyen. Tehát mi az, a mivel meg akarják menteni a vallásosságot? Semmi egyébbel, mint hogy valakinek jogi statusa a felekezet szerint ítéltessék meg, és hogy fizesse meg az egyházi közterheket. Ezt a maga merevségében lehet felekezeti érdeknek nevezni, de a vallásosság érdeke megóvásának az csak mezét veszi magára, (Zajos tetszés jobb felől és a szélső baloldalon.) mert igazi képében nem akarja magát bemutatni. Nem is lehet semminemű eredményt várni ebből a szempontból a felekezeti kényszertől. Mert általános lélektani igazságot mondok, hogy már maga az a tény, hogy engem akaratom ellen hozzáfűznek egy egyházhoz, egy felekezethez, már maga ez a tény ellenszenvet gerjeszt ellenében bennem. A vallási érzés, a vallásosság, mely tűrni, lemondani, remélni megtanít, mely megfékezi az ember háborgó szenvedélyét, mely a maga termékenyítő melegében áthatja egész életünket és intézi cselekvésünket, nem a kényszer földjén terem, azzal nem is ápolható. És a mint a hozzátartozás kényszere nem biztosítja a vallásosságot, a kilépés szabadsága sem el nem öli, sem nem csorbítja ezt! T. ház! Azt mondják: az egyházaknak működése, befolyása az erkölcsösség, a családi élet tisztasága, a törvénytisztelet, az állam java szempontjából kivánatoss, sőt szükséges. Én is elismerem az egyházaknak nagy misszióját, nem is állok azon az állásponton, — megvallom, — a mely az egyházaknak egyénekké való szétporlását kívánatosnak tartaná. Én azt hiszem, hogy a vallási élet ereje és bensősége is a társulás által csak nyer, csak mélyebbé válik. Sőt tovább megyek. Elismerem azt, hogy az egyházaknak, legalább az általunk elismert és elismerendő egyházaknak működése kétségkívül az embereknek erkölcsi megnemesítésével jár. Azért kívánom a vallási élet melegségét, őszinteségét és termékenyítő hatását. Hanem azt kérdezem, hogy melyik egyházról gondolják, hogy ezt az igazi nemes hivatást kifejtheti, ezt a befolyást híveire gyakorolhatja, arról az egyházról-e, a melynek kötelékébe az állam olyanokat is belefűz, a kik attól vallásilag idegengednek, vagy arról az egyházról, a mely bensőségesei híveinek szabad odaadásán nyugodván: már ez által is utalva van, hogy a vallásos kedély mélységét, őszinteségét ápolja, tettekben jelentkező erejét ébren tartsa, kultiválja? Mely egy pillanatig sem hajthatja le fejét az állami törvény által nyújtott kényszer kényelmes párnájára, melynek nem lehet megelégedni külső színleges odatartozással, mely nem kereshet és hajhászhat a polgári élet más terén hatalmi érdekeket, de minden erejét a vallási érzés, az erkölcsi nemesítés művére kell hogy fordítsa, és az élő hit kútfejéből táplálja hiveit, mert a fenmaradásnak ez a valódi egyedüli alapja?! (Élénk helyeslés jobb felöl.) Ne ringassuk magunkat csalódásba. Az igazi vallásosságnak, — sőt nincs is kétféle vallásosság, mert a színlelt nem is vallásosság, — mondom, a vallásosságnak és az egyházak erkölcsnemesítő hivatásának inkább árt, mint használ a felekezeti kényszer. (Élénk helyeslés jobb felöl.) De árt az egyházak beléletének is. Nézzünk csak szét azok közt az elemek közt, kik akara-