Képviselőházi napló, 1892. XIX. kötet • 1894. május 22–julius 4.

Ülésnapok - 1892-353

355, országos Ülés 1.R94. június lS-én, péntekw. 157 lása. Igazat adott az osztrák Reichsrathnak és valuta-bizottságának tárgyalása, mely nem anynyira ezen törvényjavaslat ellen, mint inkább maga a valuta-törvényjavaslat ellen volt irányozva. Igazat adott nekem t. barátomnak, az előadó úrnak bevezető előadása, a ki úgy járt a javaslat gyengéi körűi, mint a macska a forró kása körül, kinek egész dialektikai ügyessége és leleményessége nem volt képes elenyésztetni azt az ellentétet, mely egyrészt kiindiílási pontjának fagyos skepszise, másrészt félhivatalos konklúzióinak lágy melegsége között van. De végre és különösen igazat ad nekem maga ez a törvényjavaslat, t. ház, melyről azt mondtam, hogy meghamisítja a valutarendezés alapgondolatát, mert hisz ez a valuta rendezéséből nem azt hajtja végre, a mi jó, t. i. az aranyvalutának behozatalát, hanem azt, a mi rossz, t. i. az ezüstkurans behozatalát, úgy, hogy ezután nekünk nem arany, de ezüst és nikkel-valutánk lesz. Méltóztassék megengedni, t. ház, hogy röviden rekapituláljam aggályaimat és kételyeimet. Ebből látni fogja a t. ház, hogy szükségképen kellett a mostani helyzetbe jutnunk, melyet röviden úgy lehet körvonalozni, hogy az minden tekintetben rosszabb, mint a valutarendezés előtt. Ugy, hogy ezen nagy garral és reklámmal hirdetett egész reform tulajdonképeu egy reform nem »in melius, sed in peius«. Mi volt, t. ház, ezen valutarendezésnek in tencziója ? Kettős intencziója volt, t. ház. Egyrészt, hogy az államjegyek beváltassanak, a kényszerforgalom megszüntettessék; másrészt pedig, hogy valutánk érczalapra fektettessék, hogy t. i. exportképes valutánk legyen, melynek megvan a paritása. Mi az az exportképes valuta? Igen egyszerűen egy olyan pénz, egy érezből vert olyan fizetési közeg, mely a külföldön is forgalomképeseéggel bír. Ha nekem, vagy bárkinek tartozása van a külföldön, egyszerűen megküldöm a magunk pénzét s egyéb kiadásom vele nincs, mint a postaszállítás és esetleg a kiveretési költség. Ilyen exportképes valuta volt ezelőtt az ezüst; de ezt demonetizálták s most az arany az, mely ezzel a képességgel bír. A mi papirvalutánk ezzel a képességgel nem bírt, s ennek folytán előállott a diszázsió. Azt nem lehet teljes és feltétlen pozitivitás sal mondani, hogy ennek a diszázsiónak a fedezetlen bankjegyek s a kényszerforgalom képezi az indokát. Látjuk például, hogy Németországban jelentékeny mennyiségű fedezetlen államjegyek vannak forgalomban. Láttuk 1870-ben a franczia és német háború alatt, hogy a franczia bankjegyek kényszerforgalommal voltak felruházva és mégsem bírtak diszázsióval. Mi volt ennek oka ? Igen egyszerűen az, mert a pénzpiaoz bizalommal fogadta azt, mert bízott annak az államnak politikai és gazdasági erejében. Mindezek, t. ház, nem képezik thézisem tulaj donkép eni tárgyát, és csak azért hoztam fel, hogy rámutassak a valutakérdésnek, a valutarendezésnek mintegy központi eszméjére, alapgondolatára. Rámutassak t. i. arra, hogy a valutakérdés a legszorosabb összefüggésben van az illető állam politikai és gazdasági erejével, (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) és hogy tehát a valutarendezésnek megvannak a maga általános politikai és közgazdasági előfeltételei, s az egész valutarendezés problémájának sikere épen azon fordul meg, hogy rendelkezik-e ezen politikai és közgazdasági előfeltételekkel. Az én kételyem épen abban összpontosul, hogy sem politikai, sem pénzügypolitikai előfeltételekkel nem rendelkezünk. Én, t. ház, sem azt a politikát, sem azt a kormányrendszert, a mely Ausztriában van, sem azt, a mely minálunk van, nem tartom oly egészségesnek és erősnek, hogy azzal akármely politikai, vagy közgazdasági problémát meg lehetne oldani. Nem akarok ennek a vizsgálatába bocsátkozni, mert hiszen ez nagyon messze vezetne; utalok e tekintetben pártállásomra, mely épen ezen felfogás kifejezése. De két körülményre, politikai rendszeriünknek — hogy úgy mondjam — két fogyatkozására reá akarok mutatni, még pedig azért, mert ezek a valutarendezéssel a legközvetlenebb összeköttetésben vannak. Az egyik ilyen sarkalatos hibája, fogyatkozása egész politikai rendszerünknek a hatalmi viszketeg és a militarizmus túltengése, a mi a monarchia valuta-mizeriäinak okozója, pénzügyeinek rákfenéje. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Az osztrák Reichsrathban Plener pénzügyminiszter (Halljuk! Halljuk!) kénytelen volt rámutatni arra, a mit különben mindnyájan tudunk, hogy például ez a mostani közös függő adósság és az államjegyek az 1867-iki háború kifolyását képezik. Azóta ugyanabban a hibában leledzünk, a hatalmi viszketegben és a ínilitarizmusban. Bizonyítja ezt Bosznia okkupácziója, a delegáeziók tárgyalása, de bizonyítja egy igen érdekes mozzanat is. Midőn ugyanis a valutarendezési akcziót megkezdették, és at. miniszter úr aranyvásárlásait megkezdette, akkor az egész lajthántúli közvéleményben, mely ez iránt sokkal több érzékkel és több érdekkel viseltetett, mint mi, el volt terjedve az a bit, hogy az az arany nem valutarendezési ezélokra fog fordíttatni, hanem lesz belőle hadikincs. És a mi azóta történt, attól tartok, ezt a gyanút inkább erősítette, mint gyengítette. Igaz, hogy tegnap Lánczy Leó t. képviselőtársunk, a ki, úgy látszik, a t. miniszterelnök úrral abban a viszonyban van, mint például az angol lord-kanczellár az angol szouverainnel, tudniillik a miniszterelnök úr pénzügyi lelkiismeretének a letéteményese,