Képviselőházi napló, 1892. XIX. kötet • 1894. május 22–julius 4.
Ülésnapok - 1892-352
126 ^52. országos ülés 1894. június 14-éu, csütörtökön. forintot fizetett a német birodalomnak és Poroszországnak, az osztrák-magyar bank pedig csak 347.000 frtot, mindennek daczára akkor, ha a német bank létezni megszűnik, tartalékalapjának fele az államra esik, és ez utóbbi jogosítva van a részvényeket névértékükben megváltani, a mi az osztrák-magyar bankra alkalmazva, annyit jelentene, hogy 1897-ben, ha privilégiuma meg nem hosszabbíttatnék, az állam jogosítva lesz a jelenleg d^ 1 /^ millió forintra menő tartalékalapjának a felét magához vonni, ama 1000 forint árfolyammal biró részvényeket pedig: 600 írtért megváltani. Már ezekből is kitűnik, t. ház, hogy a bank nem egészen szerencsés mintaképet választott magának; de kitűnik az is, hogy oly nagy latitude létezik még a bank en edékenys égére, hogy egy kis erélylyel a kérdés financziális oldala megelégedésünkre fog megoldást nyerni. (Halljuk! Halljuk!) De a mi sokkal elszomorítóbb, az, hogy most, midőn a momirehia pénzügyi elszigeteltségének felhagyásával pénzügyileg is belép a ezivilizált államok közösségébe; most, midőn az internáezionális pénzviszonyok hullámai bennünket jobban és inkább fognak érinteni, mint ezelőtt; most, midőn hivatva lesz pénzügyi és hitelviszonyainknak igazi médiuma lenni, hogy a bank azon új viszonyokkal szemben is, melyeknek küszöbén állunk, csak egy törekvéssel, csak egy vágygyal bir, hogy részvényeseinek érdekeit előmozdítsa, csak egy törvényt ismer, és pedig azt, melyet részvényeseinek érdekei neki előszabnak. Propoziczióinak egyetlenegy momentuma sem vall arra, hogy azon nagy misszió tudatával bir, melynek betöltésére ezentúl hivatva volna. Nem kívánok a banknak a múltban elkövetett hibái fölött, ezúttal kimerítő szemlét tartani, (Halljuk! Halljuk!) de nem mellőzhetem azon megjegyzést, hogy semmi érzékkel sem birt a változott idők követelményei iránt. Bár látta az ezüst folytonos elértéktelenedését, s minden jel arra mutatott, hogy egy állandóbb értékmérőről kell előbb-utóbb gondoskodnunk, mégis pénzünk kényszer árfolyamának védsánczai mögé rejtőzött s 1881 — 1892-ig mit sem tett azon irányban, hogy aranykészletét szaporítsa, és hogy ezüstkészletén csekély vesztességgel túladjon; pedig akkor, midőn, mint pl. még 1890-ben, az ezüst ára 54 pence volt, könnyen tehette volna és könnyen menekülhetett volna tetemes mennyiségű osztrák értékű ezüstformijaitól, ma persze, midőn az ezüst ára 27 pence, magától értetődőnek tartja, hogy az állam körülbelül 163 millió egyforintosai^ a reláczió szerinti értékben váltsa be, valamint magától értetődőnek tartja, hogy aranykészletén a reláczió megállapítása által 18 1 / 2 millió forintnyi nyeresége van. Legeklatánsabban bizonyította pedig, hogy csakis a részvények osztalékainak nagyobbítása által vezéreltetik, akkor, midőn — legalább nézetem szerint alapszabályellenesen — 65 — 70 millió sóbányajegyet vett fel tárezájába, a legitim hitel követelményeire pedig tekintettel nem volt. Ezzel a bankkal tehát újabb egyezményre csak akkor lehet lépni, ha első sorban azon garaneziák megszereztetnek, melyek szükségesek arra, hogy a változott viszonyok között rendeltetésének meg is fog felelni, ezen garaneziák pedig csakis a bank szervezetében, vezetésében, kezelésében és felügyeletében keresendők. Vájjon az állam oly nagy ingerencziát biztosítson-e magának, mint a minőt a német birodalom a német bankra gyakorol, vagy más alakban biztosítsa magának befolyását, azt itt bővebben tárgyalni nem kívánom, mert czélom csak az volt, hogy rámutassak arra a momentumra, melyet én legfontosabbnak tartok. És csak azt kívánom megjegyezni, hogy míg a tudományos felfogás régi időkben áz államnak nagyobb ingerencziáját a bank vezetésére perhorreszkálta, addig az aranyvaluta érájában ezen minél nagyobb mérvű befolyásnak a védője. Ennyit kívántam, t. ház, egész általánosságban a bankkérdésre nézve felhozni. És végűi legyen szabad a specziális magyar érdekekre vonatkozólag is egy-két rövid megjegyzést tennem. (Halljuk!) Már az előbb előadottakból is kitűnik, hogy én egy külön magyar jegybank feltétlen felállításának szószólója nem vagyok. Nem mintha azt hinném, hogy ezen magyar bank felállítása pénzügyileg nehézségekbe fogna ütközni, vagy egyszer felállítva nem fogna helyesen funkezionálni, hanem nem vagyok szószólója azért, mert úgy vagyok meggyőződve, hogy nem is említve azon, habár futólagos zavarokat, melyek az osztrák-magyar bank liquidáeziója és a magyar jegybank felállításának ideje alatt beállhatnának, egy erős mindkét államterületre terjedő bank jó vezetés mellett a mi specziális érdekeinket ép oly jól és sikeresen képviselheti, mint egy külön magyar bank. De én csak egy előfeltétel alatt mondhatnék le azon jogról, a mely Magyarországot egy külön bank felállítása tekintetében törvényesen megilleti, ha az osztrák-magyar bank, vagy egyáltalán az a közös bank úgy lesz szervezve és megalkotva, hogy abban a monarchia mindkét államának dualizmusa, teljes paritása kifejezésre jusson. Csak úgy adhatja meg Magyarország beleegyezését a bankprivílegium meghosszabbításához, ha teljes biztosítékokat nyerünk az iránt, hogy azon gazdasági
