Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-326

336. országos ülés 1894. április 16-án, hétfőn. 05 álláspontja az ellenkező; a kánonjog szerint a régebbi házasság érvényes. Már most méltóztassanak magukat belegondolni egy házasfél helyze tébe, a ki lelkiismerete szerint a katholikus egyiáz szabályait tartja magára nézve kötelezőknek, a kire nézve az egyháznak házasságjogi szabálya val ellentétes házassági viszonynak fentaríása bűnös állapot. Ez a fél most olyan helyzetben van, hogy vagy ezt az ő meggyőződése és lelkiismerete szerint bűnös viszonyt kell folytatnia és fentartania, vagy meg kell azt önkényszertíleg szakítania, és akkor ő a bűnös elhagyó állapotába jön; mert lelkiismeretét nem tudta élné mítani, azért hűtlen, vétkes félnek nyilváníttatik, ha ugyan második házastársának tetszik a felbontási eljárást vele szemben megindítani. Azt tartom, hogy van valami, a mi ebben a helyzetben az erkölcsi érzéknek nem felel meg, a midőn azt a felet sújtják, a ki csupán oly köteléket repudeál, mely az ő lelkiismerete szerint bűnös és meg nem engedhető. Mindenesetre e szakasz intézkedésének merev fentartása mellett nem lehet állítani, hogy a törvényjavaslat soha senkitől olyat nem követel, a mi lelkiismeretével ellenkezik, mert ez esetben valóban olyant követelj és oly konfliktusba hozza az illetőket, a mely a törvény keretén beiül megoldhatatlan. Éti, t. ház, a megoldást ebben az esetben úgy gondolnám, hogy a feleknek ez alapon felbontás kérésének joga adassék. Ha lelkiismeretük megnyugvást talál az új kötelékben, maradjon rájuk nézve is érvényben a törvény általános intézkedése; ha azonban lelkiismeretük nem tud abban megnyugvást találni, adassék meg nekik legális alap arra nézve, hogy a jogviszonyt lelkiismeretük követelményével összeegyeztessék. Igaz, hogy ennél a kérdésnél egy másik igen fontos és nehéz kérdés fordul elő, t. i. az ezen az alapon kért felbontásnak joghatálya az első házasságra nézve: hogy vájjon ez ennek folytán ipso jure feléled-e, vagy más jogi következmények állnak-e be? Azért e kérdés megbírálása végett kérném a szakaszt újból a jogügyi bizottsághoz utasítani, részint azért, hogy az említett érzelmi és lelkiismereti konfliktus elhárítására találjon átat, a nélkül, hogy a törvényjavaslat alapelvét vicziálja, részint, hogy az ily alapon kért és kimondott felbontásnak összes jogi következményeire nézve javaslatot tegyen. Épen e jogi következményeknek bonyolódott volta miatt tartózkodom attól, hogy e tekintetben most konkrét propozicziót tegyek a háznak, hanem a kifejtett gondolatok megfigyelésével azt a jogügyi bizottsághoz kérném líjabb megfontolás végett utasítani. (Helyeslés hal felől.) A másik eset szintén sokat hánytorgaKÉPVH. HAPLÓ. 1892—97. XVIII. KÖTET. tott eset: midőn a polgári házasság megköttetett, és az egyik házasfél megtagadja a másik házasfélnek azon kívánságát, hogy az egyházi házasság megköttessék. Ez a kérdés sokat foglalkoztatta az irodalmat és a judikaturát is. Méltóztatnak tudni, hogy a franczia judikatura — a legújabb judikaturát nem ismerem . . . Szilágyi Dezső igazságügy miniszter: Az más! Gr. Apponyi Albert: Megengedem, hogy más, azért mondtam, hogy ezt nem ismerem; de a régi franczia judikatura e tekintetben egy állandó praxist követett. Abban az időben, midőn felbontás nem létezett Franeziaországban, az ágytól és asztaltól való elválasztás megadatott minden olyan esetben, midőn a házasfél Ígéretet nyert volt arra, hogy a polgári házasságot követni fogja az egyházi házasságkötés, és ezen igóret teljesítése megtagadtatott. A franczia judikatura arra a, szerintem, helyes álláspontra helyezkedett, hogy ezt súlyos sérelemnek — injure grave — tekintette, és valóban az is. Most, t. ház, tudom, hogy a német irodalom nagyrészben elutasító álláspontot foglal el ezzel a felfogással szemben; de én mindig szem előtt tartom azt, a mit az igazságügyminiszter úrtól ötször, vagy hatszor hallottunk, hogy ez a törvényjavaslat senkire lelkiismereti sérelmet nem hárít és nem akar hárítani; senkit olyanra nem kötelez, a mit az ő lelkiismerete tilt; senkit olyanban nem akadályoz, a mit az ő lelkiismerete követel. Már most méltóztassanak újból elgondolni maguknak egy nőnek helyzetét; mert hiszen a nő az, a kinek lelkiismereti érzékenysége e téren leginkább van kifejlődve; a nő az, a kinek érzelmi világáról és annak megvédéséről itt első sorban gondoskodni kell. Méltóztassanak tehát egy nő helyzetébe magukat bele gondolni, a ki abban a biztos tudatban nyújtja valakinek polgári házasság megkötésére kezét, hogy azt az egyházi házasság megkötése, melyet az ő lelkiismerete feltétlenül megkíván, követni fogja, a kitől azután a másik házasfél ezen tett igéretét —- mert én is csak tett ígéret eseteiről beszélek — brutálisan és indokolatlanul megtagadja. Már most mi annak a nőnek a helyzete? Vagy belenyugszik egy életközösségbe, a melyet lelkiismerete repudeál, a mely női önbeesűletének érzetével meg nem egyezik, vagy pedig nem tud magán máskép segíteni, mint úgy, hogy a maga akaratából egyoldalúiag a házas élet közösségét felbontja, és akkor ismét, ha ugyan férje jónak látja — mert az tetszéstől függ — a felbontási keresetet megindítani: ezen rá nézve legkedvezőbb esetben az a nő, a ki súlyos lelkiismereti és erkölcsi sérelmet szenvedett, az ígéret legbrutálisabb megtagadása által

? a felmondást ki9