Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-329

112 329. orsüágos ülés 1894. április 19-én, csütörtökön. ságában és eredetiségében meghamisítanák, több változatosságot vinnének beléjök, az építészet egy egész új díszítő faját, egy egész új építészeti stilt mutathatnának a világnak. Ennélfogva mi ne csak zenénkben, ne csak nyelvünkben, hanem még építészetünkben is bemutathatnók a magyar stilt, akkor méltó volna diadalívet vagy emlékoszlopot alkotni a nemzet számára. De ha mi csak görög, római stílben vagy későbbi utánzatok szerint építenénk diadalívet az ezredév emlékére, akkor a magyar nemzet fejlődését, sajátságait nem tiintetnők fel, és a külföld nem látná, hogy ebben a nemzetben meg vannak mindazok a tulajdonságok, melyek más népeket nagygyá tettek, csak azok kifejlődésére hiányzott az alkalom; de most az ujabb ezredévben az alkalom sem fog hiányozni, hogy e nemzet nagy tulajdonságait kifejtse és méltóvá legyen a második ezredév az elsőhöz. (Helyeslés a szélső hálóidalon.) Elnök: Herman Ottó képviselő úr kíván szólni! Herman Ottó: T. képviselőház! A magam részéről kijelentem, hogy elfogadom azt az álláspontot, hogy az ezredév megünneplését első sorban kulturális intézmények megalapítására kell fektetnünk. Sőt tovább mennék. Minthogy a t előadó úr egyszersmind közgazdasági jelentőségű tényeket is felhozott, de fejtegetéseinek során ilyen alkotásokról nem értesültem, én véghetetlen nagy fontosságot helyeznék arra, hogy a milleniumra legyen meg a mi folyóink mentén egy okszerű, becsületes öntözési rendszer, mely felmenti a gazdát attól a rettegéstől, a mi már most is mutatkozik. Mindazok, t. ház, a miket a t. előadó úr felsorolt, inkább csak látványosság számába mennek, még azok is, a miket például történeti pontok megjelölésére mondott. Úgy a mint ma állunk ezen a téren, ón már látom Munkács mellett azt a szilárd anyagból felállított kőemléket a harmadik-negyedik évben keserű lapuval és csalánnal benőve, az idők mohának oda dobva, a mint látunk elég műemléket, melyek a műemlékek biztosítására felállított bizottság daczára porladoznak és hulladoznak. De jól van; elfogadom Ugron Gábor t. képviselőtársam eszmemenete alapján azt is, hogy ha már diadalívről van szó, úgy csakugyan használtassák íel a magyar, illetve a székely stilus. Mert ez — hiába gúnyolódnak — nem nevetni való, hanem valósággal úgy van, hogy abban a stilban meg van annak keleti eredetisége és meg van annak a maga valóságos értelme is. A midőn azonban ezt elfogadom, egyszersmind rámutatok arra, a mi már a t. előadó úr eszmemenetéből is következett, hogy ugyanis az a diadalív jelképes ábrázolatokkal is meg legyen rakva, a mely jelképes ábrázolatok a magyar nemzet ezredéves történetének bizonyos fázisait szemeink elé varázsolják. Hát, t. képviselőház, ez nagyon szép eszme, de őszintén megvallom, hogy én mindig rettenetesei) fázom Magyarországon minden történeti allegorikus kép alkalmazásától. Meg fogom mondaui, miért? Hát van-e a t. kormányban bátorság arra, hogy egy ilyen diadalívre felmetszesse a magyar nemzet történelmének azokat a fázisait is, a melyekről a magyar nép azt mondja, hogy szomorú a magyar nóta, háromszáz esztendő óta ? Vagy megint csupán csak arról lesz szó, hogy ezeket mind elhallgassuk, és egy diadalívre írjunk oly történeteket, a melyek nem felelnek meg a történeti tényeknek? Én idáig menni nem óhajtanék. És mindazokban az úgynevezett történeti menetekben is, a melyek tervbe vannak véve, ott kellene lenniök az összes korszakoknak, akár szépek, akár nem, akár dicsőek, akár nem, akár tetszenek felfelé, akár nem; ott kellene lenniök mint történeti igazságoknak. De ezt a milleniumi bizottság és a kormány nem fogja megtenni. Én csakugyan elismerem szükségét és fontosságát egy történeti kiállításnak, a mely magában foglalja mindazt, a mi egy nemzet történetére értékkel és ábrázoló tartalommal bír, de egy dologra kívánok most utalni. A t. előadó úrnak előadása során igen gyakran előfordult az a kitétel, hogy ez és amaz az idő rövidsége miatt már nem vihető keresztül, és erre kell felhívnom a t. ház figyelmét egész komolysággal. Hallottam, sőt kérdést is intéztek hozzám, hogy nem volna e lehetséges a milleniumra megírni pl. a magyar gazdaság történetét. Vannak olyanok, a kik azt mondják, hogy igenis lehet, jó volna ezt megírni. Talán meg is fogják írni, de hivatkozom Thaly Kálmán t. barátomra, a ki mint hisztorikus ki fogja nekem állítani azt a bizonyítványt, hogy a ki Magyaroszág gazdasági történetét meg akarja írni, annak minimo calculo tiz esztendeig buzgón kell adatokat gyűjtenie. Thaly Kálmán: Legkevesebb ! Herman Ottó: Nekem semmi kételyem nincs az iránt, ho^y ily tervezett munkák elkészülhetnek, vastagok is lesznek e könyvek, mert kifejlődött Magyarországon egy oly irodalom, a melyben a legnehezebb thémákról 12 nap alatt vaskos köteteket írnak, a melyek csengnek-bongnak, de ha a történeti igazolást keressük, azt találjuk, hogy nincs azokban semmi. T. ház! Engem az az egy aggodalom bánt, és ez nincs számba véve, pedig indokolt mindenben, még abban is, ha egy diadalívet akarunk felállítani, hogy azt ma, 1894-ben elhatározzuk, és 1896-ra az már fel legyen állítva! Nem tudom, hogy ez lehető legyen, ha csak Rumbolddal nem csináltatják meg; de hogy ez