Képviselőházi napló, 1892. XVIII. kötet • 1894. április 13–május 21.

Ülésnapok - 1892-329

329. országos ülés 1894. április 19-én, csütörtökön. 113 művészetileg és azon ünnepély alkalmának megfelelő módon ily rövid idő alatt felállíttathassák, arról minden gondolkozó ember kénytelen bevallani, hogy ez abszolúte lehetetlen. Mindezek következtében nem vagyok megnyugtatva annyira, hogy ezt a bizottsági jelentést, úgy, a mint beterjesztetett, elfogadjam oly mértékként, a melyhez tartsa magát az ország, a törvényhozás, a mely a nemzet várakozását kielégítse; és azért megfontolásra ajánlom a vezető köröknek azt, hogy vessenek számot magukkal, és mindazt, a mit 1896-ra meg akarnak alkotni, viszonyítsák az idő rövidségéhez; mert czímekkel előállani, várakozásba ejteni a nemzetet és a külföldet, a melynek tekintete akkor rajtunk fog nyugodni, és nem felelni meg ezeknek a cznneknek, a mint kell, az sem az alkalomhoz nem méltó, sem reánk nézve előnyös nem lehet. Ezek azok a nézetek, a melyeket kifejteni szükségesnek tartottam. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Papp Elek jegyző: Thaly Kálmán! Thaly Kálmán: T. ház! Mint a bizottságegyik érdemtelen tagja, a történt fölszólalások után kötelezve érzem magam én is felszólalni, hogy a mennyiben a bizottsági jelentés, legalább legnagyobb részben, az én fölfogásommal is megegyezik, annak egyes megtámadott részei érdekében emeljek szót és részben fölvilágosítást adjak. (Malijuk! Halljuk!) Kern kétlem ugyan, hogy a t. előadó úr és más oldalról is talán ékesebben, alaposabban fogják megadni a felvilágosításokat, mint azt én tehetném, mindazonáltal, minthogy a bizottság határozatai az én felfogásommal is megegyeznek, pár szóval e padokról is hozzászólok a kérdéshez. (Halljuk! Halljuk!) Ugron Gábor t. barátom helyesen említette, hogy első sorban népünk értelmiségének emelését kell czélba vennünk, a mit leginkább a népiskolai ügy nagyobb mérvű előmozdításával érhetünk el. Teljesen osztozom a t. képviselőtársammal ebben a fölfogásában; azt gondolom azonban, hogy a mit az előadó úr is említett, a jelentésben is benne van, 400 új népiskolának felállításáról lévén szó, ezzel a t. képviselőtársam által felemlített szempontnak a mostani viszonyokhoz képest elég van téve. A bizottság nem mondja, hogy ezt ne fejleszszük nagyobb mértékben, ezt a bizottság is és mindnyájan óhajtjuk, azt gondolom azonban, hogy jeleideg alig áll rendelkezésünkre annyi szakerő, hogy ezzel többet, mint 400 népiskolát felállíthassunk és elláthassunk. Ha tanerők kellő számmal ki lesznek képezve, rajta leszünk, és, azt hiszem, a t. kormány is rajta lesz, mert ez nem pártügy, de ha nem lenne rajta, mi fogjuk sürgetni, EÉPVH. NAPLÓ. 1892-97. XVIII. KÖTET. hogy a tanerők számának fokozásával hasonlóképen a népiskolák száma is szaporíttassék; de 1000 népiskolát és kisdedóvodát jó, megfelelő tanerőkkel lehetetlen, hogy i—2 év alatt el bírnánk látni. Azt hiszem rossz, meg nem felelő iskolákat a t. képviselőtársam sem kíván. Inkább állítsunk egy-két év alatt kevesebb iskolát, de jót és a czélnak megfelelőt, mint sokat és a ezélnak meg nem felelőt, a mi felesleges kiadás volna és meg nem teremné gyümölcseit. Ezen a hiányon néhány év alatt fokozottabb pótlással majd lehet segíteni. T. képviselőtársam — nem mondom, hogy rossz értelemben, de lehetnek, a kik annak vehetik — bizonyos kicsinyléssel szólt az építkezésekről, hiábavalóknak mondta azokat. A t. képviselőtársam szintén utazott a külföldön, én is utaztam, láthatta a nagyszerű építészeti alkotásokat, méltóztassék megtekinteni Egyptomot, Rómát és Olaszországnak más helyeit, mi teszi azokat az országokat olyanokká, hogy az egész külföld oda zarándokol? Mi adja Olaszországnak azt a forgalmat, mely milliókat visz oda ? Bizonyára a műemlékei és nagyhírű építményei, szobrai, művészeti tárgyai. Igaza van Herman Ottó t. barátomnak abban, hogy megtörténhetik itt-ott, hogy a mit kulturális állapotainkhoz mérve fölállítottunk, emlékszobrot, vagy más műemléket, azt mind benövi a dudva. De épen ezen kell segítenünk. Népünk kulturális érzékét kell kifejlesztenünk. A képzőművészetek iránti érzék Magyarországon, a magyar nemzetnek sok szép tulajdonai mellett, fájdalom, még kevéssé van kifejlődve. Nem is csoda; hiszen nem is volt alkalma reá ennek a minden szép, jó és nemes iránt fogékony népnek ezen a téren műérzékét fejleszteni; de nézzük csak a múzeum műtermeit, mily serege a népnek látogatja. Ha lesznek szobraink, nagyobb műemlékeink, fel fogja ez a nép azokat keresni, és azok szemlélésével lassanként ki fog fejlődni mtíérzéke épen úgy, mint Olaszországban, a hol a gyermek a szobor alatt játszik, ott nő fel, akármelyik közűlök kalauzolni tud a műtárgyak között, ismeri, hogy melyik a jeles, a szép és híres, ritka műemlék, és azért nem növi körűi Olaszországban a dudva a szobrokat és műremekeket, és remélem, nem fogja nálunk sem a moh és dudva benőni emléktárgyainkat, mert oda fog czivilizálódni idővel népünk a műemlékek szemlélése után, hogy a képzőművészet remekeit, kivált ha nagy történetijeleneteket ábrázoló műveink lesznek, élvezni is fogja tudni. Nem pillanatnyi hatása lesz annak, há a honalapító szobrát látni fogja a magyar nép, épen úgy el fog ahhoz zarándokolni, mint a Kossuth sírjához, és a két honalapító emlékét úgy kötheti össze, hogy gondolatában egymás mellé állítja a két nagy alakot, azét, a 15