Képviselőházi napló, 1892. XVII. kötet • 1894. márczius 5–április 12.

Ülésnapok - 1892-317

317. országos ülés 1894. márczius 19-én, hétfőn. 291 mint egy ellenzéki párt tagja, ha a javaslattól függene — mint a hogy tényleg valóban függ is — a kormány sorsa, mégis küzdenek ellene, hogy lehetőleg azokra bízzam az eszme gyakorlati megvalósítását, a kiket arra a legalkalmasabb aknák tartok. Ezért is nem vagyok képes megérteni ama szélső baloldali tisztelt szomszédaimnak az eljárását, a kik e kérdésben tüskön-bokron át a kormánynyal mennek, és a kik a saját és az én sajnálatomra — mert habár nem osztom is közjogi politikájukat, mégis tudom azt méltányolni — tapasztalni fogják, hogy választóik nagy része sem érti őket. Kathedrai bölcsek érthetik talán őket, de mi magyarok — hogy egy tisztelt kormánypárti szónok szavaival éljek — a mi paraszteszünkkel meg nem érthetjük, hogy azért legyen itt az ellenzék, hogy a kormányt támogassa. Nagyon találó megjegyzés tétetett e tekintetben a vita folyamában nem ugyan itt e teremben, hanem a folyosókon. Egy mindnyájunk el ott nagyon rokonszenves kollégánk, ki egyebek közt alapos ismerője az angol politikai viszonyoknak is, a napokban oly radikális ellenzéki képviselők csoportja mellett haladt el a folyosón, a kik mostanában a kormány táborában táboroznak. »Nos, Akos«, monda az, ki a csoportban a szót vitte, de inkább mindjárt meg is nevezem őt: Eötvös Károly volt. »Nos, Ákos — kérdé tehát Eötvös az elhaladótól — ugyan mondd meg csak, mit tenne ebben az esetben az angol oppoziczió?* »Mit tenne?« Monda Beöthy. »Az angol oppoziezió opponá!na«. És Beöthy Ákos, a kitől bizonyára sem ebben a házban, sem az országban senki sem fo:ja megtagadni a politikai koinotyságot, sem pedig azt, hogy szabadelvű, tényleg követte is ezt az axiómát. Nem szándékom különben tisztelt szomszédaimnak magatartását behatóbb szemlélődés tárgyává tenni, és még csak arra a sajátságos jelenségre utalok, hogy a kormány jó hangúlatban akarván a szélső baloldalt tartani, azt a szélső baloldalt, mely harczol a kiegyezés ellen, melynek ó'réííl a kormány oly nagy előszeretettel magasztalja magát, egészen fanatikus módon udvarol neki. Gr. Károlyi Gábor t. képviselő úr —welche Wendung durch Gottes Fügung! — körülbelül a legfontosabb és a leghatalmasabb férfiú ma Magyarországon, és az is marad, míg le nem szavaz. (Derültség oal felől.) Beöthy Ákos: Azután mint a kifacsart czitromot eldobják. (Felkiáltások a szélsőbalon: Nem lehet minket kifacsarni!) Madarász József: Nem vagyunk czitromok! Bolgár Ferencz: Tisztán és világosan ki lön mutatva e vita folyamán, t. ház, hogy azt, hogy az egész »szabadelvű« rántást már hetek óta vagyunk kénytelenek kavargatni, csak annak a körülménynek köszönhetjük, hogy gr. Szapáry Gyula nem akart engedni bizonyos befolyásoknak, s ennek következtében meg kellett őt buktatni. A fejetlen tévelygés a zsák-utczában, melybe a kormányt a kultuszminiszter famözus februáriusi rendelete juttatta, arra a gondolatra vitte őt, hogy gr. Szapáryt a kötelező polgári házasság kérdésének felvetése által buktassa meg. Ha nincs történetesen ez a kérdés kéznél, kerestek és találtak volna másikat. Nem a liberalizmusért való rajongás hozta meg számunkra a kötelező polgári házasságot, nem is említve azt, hogy ha gr. Apponyi a kötelező polgári házasság mellett nyilatkozott volna, a kormány bizonyosan a szükségbeli polgári házasság mellett foglal állást, kijelentve, hogy a kötelező alak reakczionáriiis, uítramontán, annál inkább, mert, mint a miniszterelnök úr mondotta, egyes püspökök ezt a formát tartották a legszelídebbnek. Arra vonatkozólag, hogy az egész mostani egyházpolitikai lárma nem a liberalizmus akuttá vált követeléséből és nem is valamely országos szükségletből támadt, egy tekintélyre kívánok hivatkozni, kit a t. kormány épen úgy fog'méltányolni, mint a t. függetlenségi párt, és a kinek szabadelvűségéről általában csak egy vélemény uralkodhatik. A turini beteg nagy magyart, Kossuth Lajost értem. Épen a napokban lesz egy éve, hogy szerencsém volt a nagy hazafival érintkezni. Ez alkalommal —• a mai minisztérium már kormányon volt — az egyházpolitikai helyzetről is nyilatkozott. Nem tekintette a kérdést, mint olyant, melynek önerejéből kellett előállani, hanem mint a melyet nagy sajnálatra egy véletlen esemény vetett felszínre. De nehogy úgy tűntessem fel a dolgot, mintha másképen adhatnám most Kossuth szájába a szókat, mint azok akkor mondattak, inkább idézek. Idézem a következőket, egy mindjárt Turinban a »Btidapester Tagblatt« számára írt levelemből. Akkor szó szerint ezt írtam: (Sálijuk! Malijuk!) * Beszélgetésünk egyik tárgyát aktuális jellegére való tekintettel mégis felemlítem egy pár szóval. Az egyházpolitikai kérdést értem, mely ma az egész országot foglalkoztatja, és a melyet tehát, mint könnyen érthető, hasonlóan megérintettem. Kossuth, mint monda, kezdetben semmi különös fontosságot nem tulajdonított az egész dolognak, meg lehetett volna hiúsítani a mozgalmat, ha mindjárt a szabadelvű álláspontra helyezkedtek volna. Ez az álláspont a Vaszary Kolosé volt, a melyet Kossuth — ezt ismételve hangsúlyozta — a magáénak is tekintett. Ez a szabadelvű szempont az tudniillik, hogy a szülőknek gyermekeik vallása ügyében 37*