Képviselőházi napló, 1892. XVI. kötet • 1894. február 8–márczius 3.

Ülésnapok - 1892-302

301. országos Ülés 18»4. február 28-án, aaerdán. 253 érvelést a törvényjavaslat ellen felhozni nem lehet. Ugyan nem ezt mondanák-e választóim az én programmbeszédem után: »ha az úrnak 10 év kell a polgári házassághoz akkoi az önálló hadsereghez és a magyar diplomácziához legalább 100 év kellene?* (Derültség a szélsőbalon.) Ezt arra vonatkozólag hozom fel, hogy ezen padokról nem pártolják a törvénynek gyors előkészítését. Bátor vagyok a t. ház és pártom becses figyelmét arra felhívni, hogy midőn e törvényjavaslat a háznak bejelentetett, épen Helfy t. képviselőtársam volt az, a ki felkelt helyéről és kérdést intézett a kormányhoz, vájjon hajlandó-e az alkotandó törvényjavaslatot elkészíteni, bemutatni és a törvényt minél gyorsabban életbe léptetni, mert ez által lehet csak a felekezeti viszályokat megszüntetni. Azt sem lehet helyeselni az én szempontomból, hogy mikor ilyen fontos törvényjavaslattal állunk szemben, megtörtént, hogy a minisztertanácsnak jegyzőkönyveiből akarták kutatni és kimutatni, vájjon időszerű volt-e az, vagy sem. Én azt a lelkesedést, azokat az érzelmeket, melyek ma a törvényjavaslat mellett foglalnak állást, nagyon fontosaknak tartom. Nem egyéb az, mint gyorsan bekövetkezett reakczió azon tespedéssel szemben, melyet a túloldali kormányok egész sorozatának kormányzati rendszere képezett. És épen ez az oka, hogy mint a megszomjúhozott föld, mikor eső esik, magába veszi a legutolsó csepp vizet, hogy gyorsan termékenyítse magát, és a további termelésre képes legyen: ma a pártok közötti válaszfalak leomlanak, a nemzet lelkesedésre tör, és 15 évi meddő kormányzás után az első reformtörvény, az első és fontosabb alkotás annyi lelkesedéssel és rajongással üdvözöltetik. Igen szerencsétlen és nemzetünkre nem épen dicséretes jelenségnek tartom, hogy épen Magyarország az, — a melynek lakossága pedig megharagszik, ha egyik-másik franczia író rólunk kicsinyelve ír és ezigányoknak nevez, — a mely ország önmagát kicsinyelve, mindjárt a nemzeti képtelenséget szereti élénkbe tüntetni és itt szóbeszéd tárgyává tenni. Az államigazgatás akármicsoda intézményéről legyen bár szó, midőn például arról van szó, hogy a szóbeliséget behozzuk Magyarországon, akkor azonnal, épen erről az oldalról, szeretnek felszólal ni, hogy erre nekünk alkalmas bíráink nincsenek, habár a világnak sokkal kisebb nemzetei ezen feladattal megbirkóznak, bíráik a kellő jogi ismerettel és gyakorlati érzékkel bírnak, csak a magyar bírót szereti a magyar törvényhozás ene a feladatra képtelennek mondani. Ha az esküdtszéki bíráskodás behozataláról van szó, a polgári elemeink képességeiben való hitet ingatják meg ezen intézménynyel szemben. És ma is a legerősebb érvet abból kovácsolják, hogy a magyar elem ez intézményre még nem alkalmas, sőt mint Hoitsy t. barátom mondotta, erre még egész generácziót kell nevelni. Pedig a hol a nemzeti harczok idején a legkiválóbb vitézek, úgyszólván, mint a fíí nőttek ki a földből; a hol 14—15 éves fiúk egyezerre szakavatottsággal látták el a tüzérségi szolgálatot; a hol egy neaizet, minden szövetséges nélkül, tisztán, önerejéből képes volt a legádázabb ellenséggel szemben helytállani, és képes betölteni azt a misszióját, hogy kelet felé előőrse legyen a nyugoti kultúrának : csodálatos, hogy akadnak a törvényhozásban olyanok, a kik midőn egy kis megrendülést előidéző törvényről van szó, a magyar népet erre éretlennek nyilvánítják. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon és jobb felöl.) E párt álláspontja nem lehet az, a mi a, nemzeti párté! E párt erőteljes nemzeti politikát írt zászlajára: a független Magyarország megteremtését; a nemzeti párt más alapon áll: redukált nemzeti követelésekkel most redukált szabadelvű követeléseket egyesít. A függetlenségi párt ez irányban nem haladhat. Kívánnia kell ez intézményt régi elveinél fogva s kívánnia kell más okból is. Mert semmiféle alkotmány, akármilyen charta, egységes törvény által jön létre, akár a tradiczióból fejlődik, isem tünteti fel annyira egy nemzet önállóságát, mint intézményei. Minél önállóbbak azok, minél megegyezőbbek saját jogfejlődésével, annál inkább feltüntetik saját bölcseségér, saját haladását. Mi, a kik az Ausztriától való függetlenséget írtuk zászlónkra, nem perhorreszkálhatunk egy törvényt azért, mert eltér az osztrák intézményektői. Midőn a megyei autonómia mellett küzdöttünk, egyik fó'érvünk az volt, hogy azért nem akarunk állami adminisztrácziót, mint azt József császár megkísérelte, mert ez intézményben sem akarunk Ausztriával egységesek lenni. S most megszavazzuk a javított osztrák Nothcivilehe-t, melyet gróf Apponyi akar, és leszavazzunk egy intézményt, a mely összefügg a magyar nemzet jogfejlődésével, s a mely ezen párt részéről, ezen oldalról sürgettetett annyiszor? (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) De valósággal csak ezen oldalról lett-e sürgetve e törvény? Bármennyire igyekezzünk most olyan különös határvonalat felállítani, vájjon az igen t. nemzeti párt részéről a kötelező polgári házasság követeltetett, vagy kon templáltatott-e, vagy pedig a polgári házasságnak más neme: (Mozgás a baloldalon.) lehet, hogy ez vob a nemzeti párt nairyrabecsűlt és igen t. vezérének mtenoziója, de a nemzeti párt nem mindig fogta fel így. Az 1890-iki vitára tör-