Képviselőházi napló, 1892. XVI. kötet • 1894. február 8–márczius 3.

Ülésnapok - 1892-299

190 208. #rs»4g»» Síéi lltti. február 84-én, gzemfeatMi. szedem egy részében megemlítettem, hogy az az állásfoglalás, a melyet az egyházpolitikai reform kérdésében gr. Apponyi Albert elfoglalt, és az a fogadtatás, melyben gr. Apponyi eljárása a ház mműen oldalán részesült, volt az, a mely úgyszólván megadta a bátorságot, a jogot az egyházpolitikai reformok teljes mértékének behozatalára és kezdeményezésére. Mindenki mél tán várhatta tehát, hogy akkor, mikor ez a nagy, úgyszólván kötelező ígéret tétetett a nem zet színe előtt, a mikor a megvalósításra kerül a dolog, nem minucziális kérdések felett fogunk vitatkozni, nem taktikázásokhoz fordulunk, banem a kérdések valódi érdemének megvizsgálása mellett a kérdéseket magukat tekintjük. Ha akkor, azon beszédre mindjárt azon válasz hangzott volna fel, a melyet az igazságügyminiszter úr a napokban adatott; ha az az objektiv hang, ha az a mérlegelése és megbecsülése az érveknek táratott volna fel: aligha állott volna be az áldástahin korszak, a melyet ma tapasztalunk, és a melynek eléje nézünk a jövőben. Nem szemrehányásképen, nem is azért mondom ezt, mintha be akarnám bizonyítani, hogy e javaslatot pártolom, mert ellenzéki létemre elég világosan megmondottam számtalanszor, hogy miben vagyok ellenzéke a kormánynak. Nekem tehát nincs szükségem a mondottakat ismételni, csak konstatálni kívánom, hogy az a politika, az a taktika, a melyet az igen t. kormány és első sorban a t. miniszterelnök úr 1892-től fogva bezárólag a legutolsó időkig folytatott, míg az igazságügyminiszter úr beszédét megtartotta, szolgált mindenre, csak arra nem, hogy helyreálljon a pártok közötti egyetértés, (Úgy van! a baloldalon.) hogy helyreálljon a nagy reformok megvalósítására szükséges nyugalom. (Úgy van! balról.) Ha a t. miniszterelnök úr elejétől fogva a nagy reformokat tartotta volna szem előtt, és ha addig is, a mig azoknak megvalósítására kerül a sor, nem abban kereste volna érdemét, hogy milyen erős konfliktusokat tud az ellenzékkel előidézni, és nem abban kereste volna sikereit, hogy mily gyönyörűségesen felbomlanak a kordiális viszonyok és hogyan tudunk mi egymással disputálni, veszekedni, (Derültség.) hanem abban, hogy miképen lehet olyan kérdéseket tárgyalás alá venni, a melyek számára a t. miniszterelnök úr épúgy megnyerhette volna a képviselőház ezen, vagy azon oldalán levő képviselőket, és igyekezett volna a konfliktusokat kikerülni: akkor e reform ügye egészen máskép állana. Ne méltóztassanak azt gondolni, hogy ezeket most azért emlegetem, mert az urak most meg vannak puhítva, (Derültség.) és azért oly dolgokat is elfogadnak, a mik ellen azelőtt hangosan tiltakoztak. Nem, hanem azért, hogy a múlton okulva, a jövőben a kibontakozást keressük. En, a ki a legmelegebb odaadással pártoltam és fogom pártolni e javaslatokat, s ki minden tisztességes politikai fegyvert kezembe veszek azért, hogy e- javaslatok törvényerőre emelkedjenek, mégis kénytelen vagyok kijelenteni, hogy e javaslatok keresztülvitele és megvalósítása útjában még igen számos és nagy akadályokat látok. Ha az igen t. kormány épúgy át van hatva attól az óhajtó], a mint én, a miben nem kételkedem, akkor a múltból tanulva, keresnie kell — a mint elismerem, hogy a t. igazságügyminiszter úr tegnapelőtti beszédében kereste — a minden ár nélkül való megnyerését amaz elemeknek, a melyek a liberális javaslatnak keresztülvitelére szükségesek. (Helyeslés.) Mert ne méltóztassanak azt hinni, hogy ha e javaslatok el is fogadtatnak, azok a hangok, a melyek e javaslatok ellen itt a házban és künn az országban felhangzottak, el fognak némulni, hogy el fogják dobni azokat az eszközöket, melyeket az egész országban mozgásba hoztak a javaslatok ellen. Kézbe fogják vermi azokat újból. Ez ellen kívánatos a pártoknak és az egyéneknek elvi alapokon való tömörülése, mert csak igy állhatnak meg azzal szemben. Az egyházpolitikai reformok, a melyek a családi életen kívül a felekezeti életet is érintik, csak úgy vihetők keresztül sikeresen, ha a nemzet minden rétege át van hatva azoknak szükségességétől. Lehet, hogy eddig érdemnek tekintették, ha a többség bizonyos pártokkal és egyénekkel konfliktusba jut, mert azt hitték, hogy ez talán lenn is, fenn is megerősíti a többség iránt a bizalmat. Vagy tegyünk le az egyházpolitikai reformok megvalósításáról, vagy lépjünk az egyedüli helyes útra, a melyen egymás elveinek megbecsülése és fentartása mellett ott, a hol ki lehet kerülni az összeütközést, azt kikerüljük. Azért, t. ház, a mostani vita folyamán is azt tartom kívánatosnak, hogy a t. kormány ne a maga diadalát keresse, hanem az eszmék diadalát, és magának a javaslatnak a sikerét. Nem kívánom azt, hogy az igen t. kormány, mint a hogy azt Hoitsy Pál t. képviselőtársam kívánta, azzal bizonyítsa be önzetlenségét, hogy lemond. Erre a lemondásra nem előzetes ígéretek, hanem az események kötelezhetik, és addig, míg erre az események által kötelezve ninesen, kötelessége, hogy a helyén megmaradjon. (Úgy van! Úgy van! jobbról.) Hanem ha már az út sem volt helyes, a melyen elindultak, arra visszatérni nem lehet. Azok az egyházpolitikai reformok, a melyeknek megvalósításán munkálkodunk, közkincsei lesznek az egész ország szabadelvű elemeinek, nem volt reá szűk