Képviselőházi napló, 1892. XVI. kötet • 1894. február 8–márczius 3.

Ülésnapok - 1892-299

299. országos ülés 1894. február 24-én, szombaton. 191 ség, és liigyje meg a t. miniszterelnök úr, nem volt kívánatos, hogy azok a pártkérdés, a kabinetkérdés felvetése mellett hozassanak be a házba. Ez volt a mód arra, mely akárhány embernek, úgy lehet mondani, megnyitotta az utat arra, hogy meggyőződése ellenére is állást foglaljon e javaslatok ellen, és azt mondhassa, hogy épen olyan szabadelvű vagyok, mint a szabadelvű párt, de nem szavazom meg e javaslatokat Wekerle miniszterelnöknek úrnak, hanem ha majd gr. Apponyi Albert lesz a miniszterelnök, neki megszavazom. (Úgy van! Úgy van! bál felől) De hogy így állítható fel a kérdés, ez annak tulajdonítható, hogy párt- és kabinetkérdéssé tétetett. Természetes volt, hogy a t. miniszterelnök úr azon programm után, melyet elfogadott, akár felveti a kabinetkérdést, akár nem, abból levonja a konzequencziákat, hanem a különbség mégis az lett volna, hogy nem lévén meg az a külső kényszer, a kabinetkérdésnek felvetése, mindenki, a ki a javaslatokat pártolja, megszavazhatta volna azokat a nélkül, hogy a minisztériumnak állását szilárdítsa. Ezt csak azért hozom fel, t. ház, hogy rámutassak arra, hogy az országban tényleg megvan a többség, mégpedig óriási többség ezen egyházpolitikai javaslatok mellett. (Úgy van! Úgy van! jobb felől. Mozgás a bal és szélsőbalon.) Vajay István: Dehogy van meg! Csináljanak új választást! (Úgy van! Úgy van! a bal és szélső baloldalon. Zaj. Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Elnök: Kérem a képviselő urakat, ne méltóztassanak a szónokot félbeszakítani. (Helyeslés. Halljuk! Halljuk!) Horváth Gyula: Ebben is nagy konczesz sziót teszek. Vajay István: Mondjon le a kormány! Legyen új választás, majd meglátjuk ! (Nagy zaj.) Elnök : Kérem Vajay képviselő urat, ne méltóztassék mindig közbeszólni. (Helyeslés jobb felől.) Horváth Gyula: Nem egy megnevezhető többség van. hanem megvan az a többség, melyet, mint az ország közvéleményét, szoktak szerepeltetni, igen jogosan és helyesen szók az egyének, a kik a közügyekkel szoktak foglalkozni, a kiket nem a pártizgalom, vagy felekezeti mozgalom von a küzdtérre, hanem az a közvélemény, mely minden konkrét kérdés körűi, mely a nemzetet érdekli, meg szokott alakulni. Ebben a közvéleményben megvan az óriási többség, (Úgy van! Úgy van! jobb felől és a szélső baloldalon.) ezen közvéleménynek megmérésére mindenki bírhat érzékkel; de annak a többségnek megmérésére, melyet egy részről a felekezeti anatizmus, másrészről a nemzetiségi elkeseredés, harmadik részről pedig a személyek elleni gyűlölet vezet, senki sem képes, mert nem tudja senki sem megcsinálni, magam sem. Meg van a többség, de annak a többségnek biztosítása csak akkor és úgy lehetséges, ha nemesik prédikáljuk a békét, ha nemcsak beszélünk a mellett, hogy a konfliktusokat kerüljük, hanem magunk is jó példával járunk elől. Minthogy tehát én nem akarom az országot beláthatatlan következmények elé vezetni, mivel én nem akarok egy felekezeti harcz előidézésének részese lenni, mivel nem akarom azt az elkeseredést és gyűlölködést, a mely a politikai életben uralkodik, bevinni a társadalmi és a családi életbe: (Helyeslés.) azért tíjból is kérem a ház minden tagját, hogy ezen érzelmektől áthatva, igyekezzenek közreműködni e reformok keresztülvitelében, a melyeknek keresztülvitele ma már nem a liberalizmus, hanem az ország*, az állam szilárd megállásának kérdése. (Helyeslés jobb felől és a szélsőbalon.) Mert az teljes lehetetlenség, hogy ha ezen reformok megoldásra nem jutnának, vagy akár alaki szempontból is hajótörést szenvednének, azok újból hasonló izgalmakat ne idézzenek elő, ha más is veszi azokat kezébe. (Úgy van! Úgy van! jobb felől.) Teszem azt, ha gróf Szapáry Gyula igen t. képviselő úr lesz hivatott ezen reformokat — abban a mértékben, a melyben ő helyesnek gondolja —- megvalósítani, nem fog-e ő ugyanazokkal a vélekedésekkel szemközt állani, a melyekkel most találkozik? Azt hiszi-e, hogy a függetlenségi pártnak az a része, a mely e reformokban az 1848-iki eszméknek egyik megvalósítását látja, ki lesz elégítve a szükségbeli polgári házassággal, és azt fogja-e mondani, hogy ezzel az a reform valósíttatik meg, a melyet az 1848-iki törvény kontemplál? Hiszi-e a t. képviselő úr, hogy az én csekély személyem, vagy akárhányan, a kik f kérdést meggyőződésből magukénak vallják, nem épen úgy fognak e e kérdés mellett küzdeni és nem fogják-e követelni, hogy előbb próbáljuk meg a nagyobbat, és ha ez nem sikerűi, akkor szálljunk le a kisebb mértékre? (Úgy van! Úgy van! Tetszés a jobboldalon.) Az az izgalom, a melyet a t. képviselő úr le akar csendesíteni, vájjon megszűnik-e majd, vagy pedig abba még egy elkeseredettebb pártküzdelem fog-e vegyülni? (Tetszés a jobb és o szélső baloldalon.) Azért, t. ház, mert a kérdés így nem oldható meg, mert egy választás alkalmából, habár az két év múlva is fog bekövetkezni, oly küzdelmet látok, melyben a felekezeti és pártgyűlölet lesz az uralkodó, és a melyben mindazok az objektív momentumok, melyek egy ország konszolidácziójához szükségesek, figyelmen kívül fognak hagyatni, és mert látom, hogy az által,