Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-263

' 263. országos Illés 1893. deczember 2-ftn, szombaton. 69 vizsgáltatnak felül, e tekintetben tehát azt hiszem, további igényeket támasztani alig lehetne, mert ezen számadások rendben találtattak. A másik kérdés, a mely itt többször szóba hozatott, daczára annak, hogy már tegnap felvilágosítást adtam e tekintetben, arra vonatkozik, hogy akkor, mikor valaki érvényesíti igényét a segélyre, először is azt kell igazolnia, hogy ő csakugyan honvéd volt, s ha ezt a segélyző bizottság egészen igazolva nem látja, megkérdezi a honvédegylet központi bizottságát, hogy igazolja, vájjon az illető honvéd volt-e vagy nem? Ez csakugyan hosszadalmas eljárás volt, s innen származnak azon panaszok, a melyekre nézve példákat méltóztatott felhozni. De a legutóbbi értekezlet ezen egyik tényleg legkiáltóbb bajon az által segített, hogy összeköttetésbe hozta az igazolás kérdését a segélynyújtás kérdésével, t. i. a központi bizottság titkára állandó alkalmazást nyert, feladata lett ellenőrizni, hogy csakugyan honvéd-e az illető, úgy, hogy az igazolás miatt a segélyösszeg kiutalványozása halasztást ne szenvedjen. Ez az intézkedés január 1-től lesz életbe léptetve. (Helyeslés.) Hock János t. képviselőtársamnak vagyok bátor megjegyezni, hogy megengedem, az a nem tudom miféle községbeli honvéd csakugyan honvéd volt, de ezzel a kérdéssel aztán könynyedén elbánni nem lehet. Mert méltóztassanak elhinni, hogy ezen a téren a legnagyobb visszaélések fordulnak elő, sőt oly arczátlan emberek is találkoznak, a kik panaszukkal, felebbezésükkel hozzám jöttek és magas tisztirang birtokosainak mondták magukat, s a mikor aztán utánajártam, kiderült, hogy nemcsak azzal a ranggal nem bírtak, hanem egyáltalában honvédek sem voltak. A mint méltányosnak találom, hogy ott, a hol baj van, segítsünk, hogy a kik igényt tarthatnak rá, részesüljenek a segélyben, úgy másrészt könnyedén elbánni ezzel a kérdéssel nem lehet. (Helyeslés.) Minden körülmények közt tehát meg kell kívánni, hogy kétségtelen igazolványokkal legyenek ellátva az illetők. A harmadik kérdés, a mit méltóztattak felhozni;, hogy, a kinek 1 — 2 krajczárral több adója van, ezen a czímen már elutasították a segélyezéstől. Csakugyan voltak egyes ilyeD esetek, a midőn meglehetős szigorral kezelték a dolgot; de épen a nyár folyamán tartott értekezlet arra a megállapodásra jutott, hogy nemcsak magának az adónak az összege, hanem az illetőnek körülményei is vétessenek figyelembe úgy, hogy, azt hiszem, jövőre e tekintetben sem lesz oka panaszra. Kérem a t. házat, hogy ezeket tudomásul venni méltóztassék. (Általános helyeslés,) Bernáth Dezső jegyző: Thaly Kálmán! Thaly Kálmán: T. ház! A miniszter elnök úr legújabb felvilágosításai nagy mértékben megnyugtatólag hatnak reám is. Ha hibás, vagy, mint a miniszterelnök úr mondja, túlszigorú eljárás volt eddig tapasztalható, ennek a helyzetben rejlő körülmények miatt részben megvolt a jogosultsága, nem tagadom. De, hogy ezentúl nem úgy fognak a dolgok történni, hanem a segélyre szorult specziális körülményei is figyelembe vétetnek, ez engem megnyugtat és némileg ellentétben áll ez a honvédelmi miniszter úr nyilatkozatával, a mely szerint a^kormány egyáltalában nem folyhat be ezen autonóm bizottság dolgaiba. Jóakarattal befolyni mindig lehet a kormánynak, akár a szakminiszternek ; annál inkább a miniszterelnök xírnak óhajtását, mint olyan óhajtást, a mely a közóhajnak megfelel, azt hiszem, mindig köszönettel fogja az a bizottság venni, s a mennyiben lehetetlen, hogy czélszeru nem volna, életbe is fogja léptetni. De még más módja is van a kormánynak. Hiszen, ha kötik is az alapszabályok a honvédbizottságot, a belügyminiszter erősít meg minden alapszabályt; méltóztassék annak a honvédsegélyző bizottságnak, a mennyiben az ő kezei a mostani újabban felmerült viszonyokhoz képest kötve vannak, a belügyminiszter úrhoz fordulni azon alapszabályok megváltoztatása végett, és én nem kételkedem, hogy a belügyminiszter úr, így informálva lévén a ház hangulatáról, készséggel fogja az alapszabályokat ez irányban módosítani. Hogy pedig erre egy némely esetben valóban szükség van, a Hock János képviselőtársam által felhozott eseten kívül magam is tudom példával illusztrálni. Nevezetesen a legutóbbi években kerültek s a következő években még inkább kerülnek segélyezés alá otyan honvédek, a kik az előbbi években nem folyamodtak segélyért. Magam is ismertem egy becsületes mesterembert, egy lakatost, a ki vitéz huszár volt Lenkey századában. Ez mindaddig nem vett segélyt igénybe, a míg egy kipattanó szikrától szeme világát ei nem vesztette, és csak, hogy mesterségét folytatni nem tudta, forcliílt egy képviselőhöz, a kinek révén, — okmányai meglévén, — segélyt kapott. Oly esetet is tudok, melyben magam jártam el. Huszár volt az illető a württemhergi században, azután Világos után besorozták az osztrák katonasághoz, majd hazajött, cselédember volt, visszament előbbi régi gazdájához, s addig, míg teljesen el nem öregedett, nem folyamodott alamizsnáért. Most azonban megvénülvén, és mint cselédember vagypnt nem szerezhetvén, folyamodott segélyért. 0 is úgy járt azonban, hogy honvédi igazolványát nem tudta meg-