Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-261

2g 88L országos Illés 1898. m dályozza a közös hadseregből behozott szellem, a mely a honvédségnél is fészket vert. (Igás! Úgy van! Felkiáltások: Gyalusat! Egy hang a szélső haloldalon: Disznóság!) B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Ki az a hős? Ugron Gábor: Szóba jött a képviselő házban az a nagy kérdés, hogy az a 240.000 ember, a ki a honvédség anyakönyvi állományába vezettetik, ne képezzen pusztán gyalogság- és lovasságból álló hadcsapatokat, hanem képezzen egy szerves egészet, legyen tüzérséggel és műszaki csapatokkal ellátva; és téved a t. miniszterelnök ár, mert én úgy az 1892., mint az 1893. évben a delegáczióban a tüzérség . szaporítására szánt összeget nem szavaztam meg, mégpedig azzal az indokolással, hogy elismerem ugyan, hogy a tüzérséget szaporítani kell, de előbb a honvédséget kell felszerelni tüzérséggel, és csak, ha ez meg lesz, és a két tüzérség együttvéve nem bizonyulna elegendőnek, akkor válnék szükségessé a közös hadsereg tüzérségének szaporítása. És ki rázta leginkább fejét, midőn erről szóltam, és kinek arczán láttuk azt a gúnyos mosolyt, melylyel itt is szoktunk találkozni? Ki másén, mint a honvédelmi miniszterén, ki nem arra törekszik, hogy a honvédség a hadsereg egész szervezetével birjon, hanem arra, hogy — nincs itt mit nevetni, Pulszky képviselő lír — a honvédség csak oly karrikaturäja legyen a hadseregnek, mint az olyan képviselők karrikaturái a képviselőknek, a kikből kiveszett minden nemzeti önérzet! ? (Zajos tetszés a szélső baloldalon. Nagy zaj a joboldalon.) Ki más mosolygott gúnyosan, mint az, a kire a törvényhozás többsége rábízta a honvédséget, hogy teremtse meg abból a nemzet büszkeségét s jövő biztosságunk zálogát, s a ki, csakhogy a közös hadsereg intéző körei ne féltékenykedjenek, inkább hagyja azt csonkának, és szervezetlennek ! ? (Zajos helyeslés abal- és ssélső balolddon.) Ha azok a harczok, melyek e kérdés körül folynak, csak e házban döntetnének el, könnyen vehetnök az önök mosolyát és némely katonai tekintélynek humorra való fellendülését. De a hány év eltelik, annál közelebb jutunk egy nagy háborúhoz, s annál inkább elszorul szívünk. hogy azt a mi 200 ezerén felüli honvédségünket hogyan fogják kiszolgálni ama ellenséges természetű és gondolkodású közös-hadseregbeli mellékesapatok? Hogyan fogják a különböző katonai intézmények között fennálló irigységgel és a nemzeti érzések közötti azon nagy küzdelemmel szemben, mely nemcsak Magyarországon, hanem a Lajthán túl is foly, a csatatérre vezetni azt a ímber 80 án, csfttSrtSMn. honvédséget, a hol azok a csapatok, a melyek védeni és fedezni tartoznak őket, nem az ő nemzetük testéből kerültek ki? (Zajos helyeslés a szélső baloldalon.) Ez annyi, mint a különböző kasztok közötti féltékenységnek alkalmat nyújtani arra, hogy egyik a másikat az ellenség biztos csapásainak tegye ki. Láttuk, hogy már egyes tábornokok féltékenykedése is ütközetek és hadjáratok elvesztését vonta maga után. Hát mi lesz, ha egész fegyvernemek gyűlölködésével állunk szemben, s e gyűlölködés fogja gátolni a honvédség győzelemre jutását? Ki az, a ki a kezére bízott intézmények kiegészítésében egy lépést sem akar tenni ? Épen az, a kinek a korona előtt akkora tekintélye van, hogy rendesen hites tanúnak hívják meg más miniszterek kihallgatására! (Mozgás.) Ha a miniszter úr Magyarországon jó nevet akarna magának szerezni, ha arra törekszik, hogy a nemzeti dicsőségben része legyen, akkor arra kellett volna törekednie, hogy a históriai létünk megvédésére legkiválóbban hívatott honvédségi intézményt teljesen önálló hadsereggé alakítsa át; egy szavába került volna a miniszter urnak, hogy erre nézve ő Felségénél az aggodalmakat eloszlassa. (Igaz! Ügy van! a ssélső baloldalon.) Sokkal jobb lett volna, ha az egyházpolitikai reformok helyett a katonai reformokkal törődött volna a miniszter úr, és a nemzetet egy hatalmas védelmi instituczióval ajándékozta volna meg. (Élénk helyeslés és tetszés a szélső baloldalon.) De hogy tenné ezt a miniszter úr, mikor nem erről, hanem egy kisebb dologról van szó, és azt sem teszi meg, hogy a szegény honvéd lovas huszártiszteknek, a kiket egész éven át két sor újoneznak és lónak kiképzésével kínoznak és gyötörnek agyon, és a kikre némely honvédhuszár-századnál az egész századnak adminisztráeziója, a század és lovainak kiképzése és egyúttal az élelmezésre való felügyelet vau bízva, a kik közül néha egyedül a parancsnok volt a századnál, a nélkül, hogy egy alantas tisztje lett volna, mondom, mikor azt sem teszi meg, hogy ezen honvédhuszár-tiszteknek, ha kimerülnek, a magyar állami méntelepeknél biztosítana nyugodalmas visszavonulást ? Pedig milyen jó, milyen szükséges volna az, hogy nem kell nekik penzióba menni és arra a csekély kegyelemkenyérre szorulni! (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Még ebben az egy kérdésben, a mely teljesen az ő tárczájához tartozik, sem tesz meg annyit, hogy a honvédség tisztjei számára ezen nyugalombavonúlási utat és módot megteremtse; pedig az