Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-261

m 261. országos Ülésl89S november SO-áo, csütSrtSkön. vaktában, Hűbelebalázs módjára, »lovat ad az Isten«, akkor természetesen a huszárok úgy fognak járni, a hogy Tolnánál, holott épen Tolnánál, Dunaföldvárnál vagy 12.000 lovassal úsztatott át Károlyi Sándor. Én ismerem a módját, tudom, és ha megkérdeznek, meg is mondom, hanem itt a házat untatni vele nem akarom. (Plattjuk! Halljuk!) Huszárokról lévén szó, — a közös-hadseregbeli huszárokat értem itt csak, — sajnálatomat kell kifejeznem egy körülmény iránt. A hadügyminiszternek — már nem tudom, a IUOBtaninak, Krieghammernek-e, hanem elődjének, Bauernek — volt olyan rendelete, hogy a legénységi nyelvet lehetőleg a tiszteknek el kell sajátítaniuk, de olyan rendeletet nem tudok, a a mely a huszártisztik;trt például eltiltaná attól, — legalább nyilvános rendelet nincs, — hogy magánérintkezéseik közben az ő anyanyelvüket használhassák. Fájdalom tölti el lelkemet, valahányszor szerencsém van nagyobb körű huszártársasággal találkozni. így legutóbb három ezred tisztikaránál tettem azt a szomorú tapasztalatot, hogy vendéglőkben vagy ilyenféle helyen történő megjelenésüknél, a hol ők külön asztalnál ülnek, soha egy magyar szót egynek ajkáról sem hall az ember. Megnevezhetném az ezredeket, de azt hiszem, valamennyinél így van, úgy, hogy az ember lelke sír érette, ha látja, hogy tősgyökeres magyar gyermekei e hazának órák hosszáig mindennap együtt vannak, a nélkül, hogy édes anyanyelvükön egy szót is ejtenének, mintha az uniformisban derogálna magyarul beszélniök. Ez az, a miért nem óhajtom, hogy magyar fiúk a közös hadseregbe menjenek, mert, a ki oda megy, annak legnagyobb százaléka a magyar nemzetiségre nézve elvész. (Úgy van! a szélsőbalon.) Annyira megvan ott az ainalgaaikáló rendszer, — hiszen bár ne volna, — de tapasztalatból beszélek; a nyáron, az őszön is megtörtént velem, a lelkem sírt, hallva, hogy tősgyökeres magyar fiúk százai napokig, órákhosszat együtt lévén, egyetlen szót sem beszélnek magyarul. Talán valami titkos rendelet létezik e tekintetben, mert nyilvános rendeletről nem tudok. Hiszen a huszárezredeknél is vannak tisztek, olyanok, a kik nem magyarok, és azoknak épen előnyére szolgálna az, ha környezetükkel, magyar tiszttársaikkal az ezred nyelvén beszélgethetné nek, s igy alkalmuk nyílna arra, hogy a legénységi nyelvet, a magyart, — minálunk állami nyelvnek nevezik, — elsajátíthassák. Az imént megemlítettem inczidentaliter a mostani hadügyminisztert, Krieghammert, a kitől, mint tapasztalt katonától, és olyantól, a ki magyar ezredekben is szolgált, némi javításokat várok ebben a tekintetben is; adja Isten, hogy ne csalódjam, jóindulattal volt a magyar nemzet iránt, akkor legalább, a mikor a 39-ik ezrednek ezredese volt. B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Hiszen az gyalogezred! Thaly Kálmán: Igen, de Don Miguel! B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Igen, de Krieghammer lovas volt teljes életében. (Derültség.) Thaly Kálmán: De azért mégis volt Debroczenben! (Hosszas, zajos derültség.) Mert ott jól emlékeznek rá! Mondom, ő jó indulattal volt a magyar nemzet iránt, s azt hiszem, megtartotta ezt a jóindulatot ma is. Ez a hadügyminiszter egy okos rendeletet adott ki rövid hadügyminiszterségének ideje alatt is, — adhatott ki többet is, nem tagadom, hanem különösen egy okos rendelete nekem feltűnt, — a mely azt mutatja, hogy ő számol a viszonyokkal. Itt vannak a bosnyák zászlóaljak, deli, szép legények. Ezeknek többsége mohamedán-valíású. Tudjuk hogy jó katonák s hogy a hűségi esküt, noha a szerencsétlenek két szuverénnek is tartoznak letenni, pontosan meg fogják tartani bárminő viszonyok közt, mert a kettő egymással harezra nem fog kelni; tehát mondom, ez a legénység minden katonai erényei mellett buzgó mohamedán, és a hadügyminiszter úr az ő vallásos érzületeiket nem akarja sérteni, sőt az iránti tiszteletből rendeletet adott ki, a melyben figyelmezteti a parancsnokokat, hogy

T ugyanazokat az imádkozási módokat, a melyeket a reglement szerint a többiektől követelnek, ne követeljék meg; a bosnyákoktól is, nevezetesen a »térdelj imához<t módot. íme, t. miniszter úr, a bosnyák katonaságnál, annál a néhány zászóaljnál respektálják, hogy a mohamedán nem térden állva imádkozik. Van annak 15 esztendeje, hogy határozati javaslatot adtam be e házban e tekintetben. A német hadseregnél különben is kiküszöbölték ezt a »térdelj imához« módot. Nálunk ez harmadfél millió embernek sérti vallásos meggyőződését. A református ember sem térdel le az imához, csak úgy, mint a mohamedán bosnyák katonák sem, s azt a 39-ik ezredbeli debreczeni vagy kecskeméti, vagy Kőrösi bakát, ha le nem térdelne tőbe lövetnék. A bosnyák katonáknál ugyanezt respektálták; pedig a mohamedán vallás nem bevett vallás sem Magyarországon, sem Ausztriában; a református pedig bevett vallás. Az 1863: LIH. törvényezikkben bennevan, hogy egyik törvényesen bevett vallásfelekezethez tartozó ember sem kénytelen a másik ember vallásfelekezetének szertartásait követni, (Helyeslés a szélső baloldalon.) s mégis kényszerítik a mi református újonczainkat, hogy térdepelve, katholikus