Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-272

872. enc&gai ülés 180*. december 14-én, csütörtökön. 279 nek, a melyet az egész hadsereg kiegészítő részének tekintenek, semmit meg nem ajánlok. (Helyeslés a szélsőbalon.) Ez a következetesség, mert megtanultam, bogy az események nyomában jön a történelem logikai következése, és mivel meg vagyok győződve, hogy Magyarországnak sem állami kizárólagos önállósága, sem pedig jóléte nem biztosíttatik addig, míg a nemzet két legfenségesebb joga: vérével és pénzével való kizárólagos rendelkezése ki nem vívatnak; addig államisága, szabadsága, nemzeti jóléte biztosítva nincs. Természetes tehát, bogy ezen állásponton vagyok ma is, mint a ki az 1874ben megalakított függetlenségi pártnak prograramján állottam, választattam meg és állok ma is, hogy előttem semmi más ezél nincs, mint Magyarország szabad szellemben való fejlődése : először, a korszellem szerint, intézményeinek nemzeti jellem szerinti átalakítása, másodszor állami függetlenségének kizárólagos kivívása minden következményével; és harmadszor ez államnak magyar nemzeti fensége. Ez a három alapelv az, a melynek következtében én, mint a függetlenségi pártnak tagja, természetesen ma sem tehetek mást, mint cselekedtem 1867-ben, mint cselekedtem 1868-ban a véderőtörvén y meghozatala alkalmával, és cselekszem ma is, midőn megtagadom e rendszertől és ezen rendszeren alapuló kormánytól minden, akár pénzbeli, akár vérbeli segélynek megadását: (Helyeslés a szélsőbalon.) Ez azonban nem tartóztat vissza engem attól, hogy kettőt kinyilatkoztassak. (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) Először a t. nemzeti párt nyilatkozataira nézve őszinte örömmel veszem Nagy István t. barátom nyilatkozatát és azon párt tagjainak elhatározását, hogy az újoneztnegajánlásfc bizonyos ríemzeti vívmányokhoz kötik. Ez is, bár csekély lépés, de mindenesetre javít azon a helyzeten, melyet a kormányrendszer 1867 után a 67 ellenére megteremtett. Felettébb sajnálom a nemzeti párt általam egyénileg igen tisztelt vezérének nyilatkozatát, bogy ő azon reményben, mert a kormánypárt részéről még van reménye, hogy ezen nemzeti intézkedésekre nézve a hozzájárulás még utat fog törni a kormánypártban magában: azért t. barátaitól ellenkező véleményt nyilvánított. Én nagyra becsülöm tehetségeit, kiváló következetességét, a* melylyel, meggyőződése szerint, nemzeti irányban' kell haladni, hanem engedje meg nekem, hogy őt, a ki a 67-re azt mondja a kormánynyal szemben: »ti nem teljesítitek mindazt, a mit a 67-es alkotmány a nemzet érdekében megrendelt, és nem fejlesztitek ki!«, figyelmeztessem gondolja meg, hogy hiszen az 1867 nemcsak magyar nyelven, nemzeti nyelven oktatandó tisztekről szól. Ez csekélység ahhoz képest, a mit az 1867 : XH. tez.-nek 11. és 12. §-ai megalkottak, és én azt nem veszem vígjátéknak. Királyi esküvel megerősített törvény az. Ha tehát ez nem tartatik meg, kit kell okolni? Valakit csak felelőssé kell tenni azért, hogy már legelőször 1868-ban a törvény ellenére nem a magyar hadseregnek ajánlották meg az újonczokat; valakinek csak bűnösnek kell lennie, hogy nem világosították fel a királyt a felől, hogy ő arra esküdött meg, hogy Magyarországon magyar hadsereg lesz! Én tehát, mivel az 18ö7-nek ez a következése a hadseregre nézve, kérem t. képviselőtársamat, fontolja meg, nem nekik, a kik azt mondják, hogy ők az 1867. igaz védői, kell-e oda állaniok agyuknak egész erejével, szívük meleg érzésével, hogy ezt mondják : ezt kell nekünk kívánni és megértetni a fejedelemmel, hogy még az 1867-esek szívében sem lehet bizalom a kieg-vezés iránt, a míg a magyar hadsereg csak be van abba írva, és az életben senki sem tud róla semmit! Ez képmutatás, vagy, a mint azok mondják, a kik szeretik a deákszavakat beszélni, „hipokrizis.« Pedig egy nemzet irányában nem szabad önöknek képmutatóknak lenniök! Többször állítottam s ma is mondom, hogy 1867-ben még nem merték megmondani a nemzetnek, hogy nem lesz magyar hadserege. Legyenek önök biztosak, hogy ha megmondják, abból az 1867 bői ugyan nem lesz semmi. Hiszen így is csak hipokrizissel lett. Mert az 1865/68-iki országgyűlés az 1861-ben elfogadott második felírat alapján választatott meg, melyben a nemzet összes jogainak helyreállítása kívántatott. Kérem tehát a kormányt, és igen kérem magát gróf Apponyi t. képviselőtársamat és mindazokat, a kik azt hiszik, hogy alkotmányunkat azon az alapon lehet biztosítani: érezzék át az 1867: XII. tcz. 11. és 12. §-ainak végrehajtásai kötelezettségét. Én akkor sem bizom benne, mert a történelem kérlelhetlen logikája mutatta ki századok óta, hogy Magyarország legnagyobb őszinteségével, hűségével és bizalmával sohasem nyert egyebet, mint nagy nemzeti sérelmek halmazát. Egyik király a másik után, ha ellene cselekedett törvényeinknek, megbánta azt, és ígérte, hogy megjavítja; az utána következő megesküdött az alkotmány megtartására, és hiába volt az a királyi eskü; mind, mind, mind, végig le, 1526-tól kezdve, a mint azt a történelem bizonyítja, Magyarországállamisága, Magyarország jóléte és a nemzetnek