Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-271

25G 271. ©rszágog ülés 1898. deczember 13-au

, saerdán. Az igaz, hogy törvényeink Magyarországot szabad és független országnak nevezik; de mi az uralkodóházzal és ezzel együtt Ausztriával is fennálló mai közjogi viszonyainknál fogva Magyarországot sem szabadnak, sem függetlennek nem tarthatjuk. Mert azt csaknem vitathatja el senki, hogy egy önálló, szabad és független Magyarországnak egyúttal rendelkeznie is kell azon hatalmi eszközökkel, a melyek a törvényekben hangsúlyozott önállóságnak, szabadságnak és függetlenségnek anyagi súlyt adnak s a mely eszközökkel ezen önállóságot, szabadságot és függetlenséget a nemzet megvédeni képes lenne nemcsak külellenség megtámadásával szemben, hanem azon esetleges elnyomatás ellen is, mely bennünket fejedelmi önkényből érhetne. Járjuk be Európa összes népeit és nemzeteit, mindenütt azt találjuk, még a legigénytelenebb országnál is, hogy a melyik ezek közül a szó tökéletes értelmében önálló, szabad és független, annak megvan az ezek megvédésére képes egyetlen hatalmi eszköze is, a nemzeti híidsereg. E nélkül a törvény papírosa nevezheti Magyarországot önállónak, szabadnak és függetlennek, de tényleg nem az. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) A törvényeinkben lévő állami önállóságnak, szabadságnak és függetlenségnek, — nem vonom kétségbe, — ma még van biztosítéka. De nem a hadseregben, melynek szelleme még e szavaktól is irtózik, hanem egyedül a magyar apostoli király koronázási hitlevelében és esküjében. A királyi eskü minden magyar ember előtt, szent, annak szentségében és megtartásában én nem akarok kételkedni a jövőben sem. De, t. ház, bár én is egyik igénytelen harezosa vagyok annak az eszmének, hogy az 1867-ik évi közjogi törvények eltörlésével s csak a tiszta perszonáí-unióval Magyarországnak teljes állami önállósága, korlátlan szabadsága s valódi függetlensége törvényes úton kivívassék: azért mégis a szabadelvű párt hitében, felfogásában élő, de, szerintem, csak papiroson lévő állami önállóságot, szabadságot és függetlenséget, valamint ezek törvényes kijelentését is becsülöm annyira, hogy a jövő esélyeivel szemben nemzetem részére legalább ez legyen biztosítva. De nekem még erre sincs kilátásom. Az idő halad, B RZ emberi életerőnek határa van. El nem kerülhetjük, mi csak kérhetjük az isteni gondviselést, hogy apostoli királyunkra nézve e határ a jelentől mentől távolabb legyen. De mert a jövővel nem törődni még a nemzetek életében is könnyelműség, azért legyen szabad nekem, t. ház, a mi állami önállóságunk és függetlenségünk jövője érdekében felvetni egy fontos kérdést, melyre ne nekem, de önmagának adjon mindenki lelkiismeretes feleletet. A múltak szomorú eseményei után nem lehetetlenség, de, — miként a százados törekvések mai jelenségeiből sejthető is, ha netalán a jövő" nek, mondjuk, a messze jövőnek egyik uralkodója, II. József példájára s az 1791. évi III. törvényczikk ellenére magát magyar királylyá meg nem koronáztatja, hanem mint Ausztriának császárja egyszerűen félredobja a csak papiroson szabad és független Magyarország összes törvényeit, ignorálja ősi alkotmányát s hazánkat összbirodalma egyik részeként beolvasztva, abszolút hatalommal akarna uralkodni: vájjon mit tehetne akkor ez ellen nemzetünk? Királyi hitlevél és eskü, mely ez önkényes uralmat kizárhatná, nem fog védelmezni bennünket. De fegyveres erő sem lesz kezünkben, mert hisz a közös hadsereg ugyanazé a császáré, a ki eltiporja törvényes jogainkat. Az 1867. évi XII. tcz. szerint a hadseregnek ő Felsége a hadura; a mai esküszöveg szerint is a katona csak a Felség személyének, csak a Felség akaratának rendeli alá fegyverét, mennyivel inkább korlátlanabb lesz haduri hatalma, ha törvényeink félredobattak ? Hát, ismételve kérdem, mit csinálna ekkor nemzetünk? Vagy tétlenül kellene tűrni elnyomatásunkat, állami lécünk erőszakos megsemmisítését, vagy ismét, és ki tudja, hányadszor, az önvédelem fegyverét ragadni fel, melyet a jövőben még könnyebben facsarhatnak ki a nemzet kezéből. Hogy a pusztulás után lenne-e újabb feltámadás, azt nem tudom, de azt látom, hogy Magyarországnak az 1867. évi törvényekkel biztosított állami önállósága és szabad rendelkezési joga ténjdeg nem létezik s az a papiroson is csak addig marad, a mig a jövő valamelyik fejedelmének úgy tetszik. Nem teljes ok nélkül fog el engem az aggodalom, t. képviselőház, ha elgondolom azt, hogy azok közül, a kiket uralkodó családunknál a trónöröklés törvényes sorrendje közvetlenül, vagy közvetve megillet, azok a mi magyar hazánkkal eddig vajmi keveset törődtek, sőt nemzetünk anyanyelvét is alig birják s ha bírják, azt nem beszélik. És nem a fájdalomnak egy bizonyos érzése nyugtalanít ja-e minden magyar ember lelkét, midőn a hazánk iránti figyelem s a nemzetünk iránti rokonszenv akként nyilatkozik meg, hogy a messzeföídről hazatérő fiatal főherczeg örömkifakadása az: »Nichts über Osterreich!« ? De vizsgáljuk csak tovább az 1867. évi XII. tcz. alapján keletkezett mostani jelenségeket. Hát azt nem akarja senki sem észre venni s épen semmi jelentősége nincs annak, hogy Magyarországnak azon boldog halandói, a kik az ő Felsége személye körüli magyar minisz-