Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.
Ülésnapok - 1892-271
2711 országos ülés 1898, decssember 18-án, szerdán. %hh érvényben, mint akkkor voltak; s konstatálom azt is, hogy e katonai törvények reformálásához s megalkotásához az alkotmányos magyar törvényhozás még csak nyúlni sem mer, és szégyenszemre kénytelen tűrni, hogy t> mi törvényeink szellemével homlokegyenest ellenkező kíméletlen és idegen törvényt alkalmazzanak saját véreink és fiaink lelett. Ott van még e birodalmi alkotmány 118. §-a, mely a hadsereg esküjébe ezen birodalmi alkotmányt befoglalja. De ma az a hadsereg, melyet az 1867. évi XII. tczikk 11. §-a tréfáló kedvében »magyar hadseregnek« nevez, a magyar alkotmányra meg nem esküszik, hanem ez eskü és fogadalom kizárólag csak ő Felsége személyének szól. E tekintetben tehát még hátrább vagyunk, mint voltunk abban a szomorú időkben. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) T. ház! Azt mondják, s úgy is olvasom az 1867. évi XII. tczikk 18. §-ából, hogy a közös külügy, a közös hadügy s az ezekre vonatkozó közös pénzügy »a pragmatika szankczióból folyónak tekintetik«. Én ugyan, a pragmatika szankezióban megemlített »közös védelem« kifejezésének természetes folyományaként a íiadsereg közösségét nem tartom, mert a két külön hadsereg a közös védelemnek csak előnye lenne. De nem vitatkozom ! Hanem a kereskedelem és a vám ügye csak nem természetes folyománya a pragmatika szankeziónak ? Es még ebben a kérdésben is, a melytől az ország anyagijóléte, megélhetése és haladása függ, ugyanazzal az elszomorító jelenséggel találkozunk, mint a ktilés a hadügynél; vagyis az a törvényes és alkotmányos állapot, melyet az 1867. évi kiegyezés oly hazafias lelkesedéssel teremtett meg, lényegében, formájában és hatásában egészen ugyanaz, mint a hogy ezt a császári önkény birodalmi alkotmánya előírta és ránk parancsolta.. Nem főzök hozzá kommentárt, csak felolvasom a mi alkotmányos törvényünknek és ezen birodalmi alkotmánynak a vám- és kereskedelemre vonatkozó elvi kijelentését, és tessék róla minden mosolygás nélkül meggyőződni, hogy a mi alkotmányos törvényünk annak a szomorú idők birodalmi alkotmányának műkedvelő fotográfiája. íme, az 1867. évi XVI. tczikk I. ezikke így szól: »Mindkét fél államterülete a szövetség idejére s annak értelmében egy vám- és kereskedelmi területet képez, melyet egy közös vámhatár vesz körül. Ennek következtében e szövetség ideje alatt, a két fél egyikének sem lesz joga azon forgalmi tárgyakra, melyek az egyik fél területéből a másik fél területére vitetnek, bárminemű beviteli, kiviteli vagy átviteli vámilletéket vetni, és a végből közbenső vámvonalat állítani.« A császári kegyet reánk árasztó birodalmi alkotmány 7. §-a pedig ezt mondja: »Az egész birodalom egy vám- és kereskedelmi terület. Közbenső vámok semmi ezím alatt nem hozathatnak be, s hol ilyenek a birodalom egyes részei közt jelenleg fennállanak, ezek, mihelyt lehetséges, megszüntetendők. Egyes helyek, vagy területrészeknek a vámvidékből ki és idegen terűleteknek abba bekebelezése a birodalmi hatalomnak tartatik fenn.« Hát, t. ház, én ilyen tapasztalatok után egyéb meggyőződésben nem élhetek, csak abban, hogy az 1867-iki kiegyezés alkalmával ennek a mi egyenes lelkű és őszinte nemzetünknek jóhiszeműsége s az alkotmányosság visszanyerésének hitében kitörő örömmámora arra lett czélzatosan felhasználva, hogy a mit az erőszak állami létünk megsemmisítésének munkájában tőlünk elvenni nem tudott, ugyanazt szép szavak hatása alatt s a pillanatnyi érzelmek dédelgetésével maga a nemzet adta oda. Kenyeret a szájából, fegyvert a kezéből s a szeretetet szivéből ! (Tetszés a szélső baloldalon.) Csak egyet idézek még, tisztelt képviselőház, ebből a birodalmi alkotmányból, a 8-ik szakaszt, mely a teljes elnémetesítés és az elnyomatás szándékának daczára is azt mondja: »A császárság* s egyes koronatartományok ezímerei és czíinei meghagyatnak.* És íme, évtizedek múlva, az alkotmányos fejlődés és a nemzeti szellem ébresztésének korszaka alatt van Magyarországnak egy szabadelvű többsége, a mely mindannyiszor élethalál-harezra kél a fekete-sárga színek védelmében, és a mindnyájunk előtt szent magyar nemzeti színeket még a csendőrök kardbojtjáról is leszavazza. Es leszavazza azon viharos tetszést aratott indokolással, hogy a szegény paraszt ember, a kinek ellopott marháját a csendőr visszahozta, sohasem nézte, hogy a csendőrnek milyen színű kardbojt lóg az oldalán. Ezekben igyekeztem beigazolni, hogy a mi 1867-iki törvényhozásunk, nem állította meg útjában annak a jövőnek kifejlődését, a melynek bekövetkeztétől okom van félteni nemzetemet. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Áttérek most, tisztelt képviselőház, csak röviden reámutatni oly jelenségekre, melyek ugyancsak az 1867. évi XII. törvényczikknek el tagadhatatlan következményei s a melyek engem komor felfogásomtól szabadulni nem engednek, hanem lépten-nyomon megerősítenek abban a meggyőződésben, hogy a mi állami önállóságunk, alkotmányos életünk és szabad nemzetként való szereplésünk nem egyéb jóleső képzelődésnél. (Igaz! Úgy van! a szélsőba 7 on.)
