Képviselőházi napló, 1892. XV. kötet • 1893. deczember 1–1894. február 6.

Ülésnapok - 1892-271

252 271. országos illés 1893, deezember I3-án, szerdán. Csak az élő hit virrasztott még az elnyomatás sötét éjjelének síri csendjében. Hosszú volt az éj, elég volt a szenvedés ahhoz, hogy a nemzetek felett őrködő végzet varázsereje annál ragyogóbban támaszsza fel a szabadság napját, mely 1848. márezius 15-én a mi hazánknak, a mi nemzetünknek újjáébredése s a szabad eszméknek vernéikül], de annál lelkesítöbb diadala volt! (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) És azután ? Azután az önvédelem jogosult fegyveréhez nyúlt nemzet ismét oda lett vonszolva megásott sírjához, midőn a jogaitól teljesen megfosztott Magyarország koronatartománynyá sülyesztetett, s az egységes birodalomba beolvasztatott. Ez eseményekkel nem foglalkozom, mert nem akarom bolygatni azt a fátyolt, a melylyel a nemzet vérző sebeit és fájó emlékeit teljes őszinteséggel borította be. T. képviselőház! Bocsánatot kérek, hogy száraz történeti adatok felsorolásával tettem próbára türelmüket, mert ennek csak egyetlen egy czélja volt, az, hogy legalább egy pillanatra foglalkoztassa a gondolkozni tudó agyakat s az érezni képes szíveket, hogy a történelmi eseményeknek nyomában halad az ő kérlelhetetlen logikájuk. (Úgy van! a szélső baloldalon.) És e logika engem első sorban annak felismerésére vezet, hogy azok az elmúlt századok hosszú folyamán következetesen felbukkanó s hol alattomosan, hol nyíltan működő hagyományos törekvések, melyeknek végczélja Magyarországnak az egységes osztrák birodalomba való teljes beolvasztása, azok ma sem szűnhettek meg, azok ma is léteznek, azok ma csak pihenni látszanak. (Úgy van! a szélső baloldalon.) E törekvések veszedelmessége ma azért nem tűnik fel, s e veszedelem közelségét azért nem akarjuk észrevenni, mert szerencsénkre ellensúlyozza azokat azon jóleső tudat, hogy a mi apostoli királyunkban megvan nemcsak a magyar alkotmány iránti tisztelet, az alkotmányosság iránti érzék, s a ragaszkodás koronázási esküjéhez, de megvan benne az érző szív, s megvan a legnagyobb tiszteletreméltó akarat és törekvés hű magyar nemzetének nemcsak uralkodója, királya, de szerető atyja is lenni. (Úgy van ! a szélső baloldalon.) Ne feledjük azonban, a mi királyunk nem egészen a mienk, ő egyszersmind Ausztria császárja is, s annak a hatalmas uralkodó családnak tagja, a mely a felséges királyi páron kívül a mi nemzetünk örömeiben nem osztozik, a mi szenvedéseinket nem ismeri, a mi fájdalmainkat nem érti meg, — és a mely uralkodó családnak, — miként azt az eltagadhatatlan történelmi adatokkal beigazoltam, — már őseitől kiinduló családi politikája az, hogy a dinasztia uralma alá tartozó országokból, részekből és területekből egy egységes s egymástól törvényekben és kormányzatban nem különböző, nagy és hatalmas összbirodalom hozassék létre, melynek keretben csupán & tiszta perssonál-unió alapján Magyarország meg nem állhat. De mindaddig, a inig a Mindenható kegyelme kedvez a mi jó öreg királyunk életének, ez a veszedelmes törekvés fel van tartóztatva siető útjában (Úgy van ! bal felöl.) s talán el múlott volna tőlünk a jövőben is e keserű pohár, ha a fejedelmek felett is uralkodó végzetnek kegyetlensége hazánkat és királyunkat attól a csapástól megkímélte volna s a nemzetünk öröme és fájdalma iránt érezni tudó Rudolf trónörökös életben maradt volna. De így reményt vesztettem, a jövő iránt bizalmat nem érzek. Mindazáltal, tisztelt képviselőház, engem nem annyira az uralkodó családnak családi politikája és hagyományos törekvése aggaszt, mert hiszen a múltak története igazolja azt is, hogy valahányszor nemzetünk a lét és nemlét kérdése előtt állott, még eddig, habár keserves áldozatok árán is, de sorsát kikerülte, inert megvolt SZÍVÓS kitartása, megvolt a nemzetnek ellentállásra képes ereje. (Úgy van! a szélsőbalon.) De ma ez az erő hiányzik; s ezt az erőt már nem az erőszak durvasága ragadta el tőlünk, hanem a könnyenhivő nemzet maga adta ki kezéből, midőn hozzájárult az 1867-iki kiegyezés létrehozásához, mely az általam elmon dott történelmi eseményeknek szintén kérlelhetetlen logikájaként áll előttünk. Parányinak érzem én magam ahhoz, hogy az 1867-iki kiegyezés megteremtésében működött nagy férfiakat bíráljam, sőt készséggel hajlok meg nagyságuk, hazafiságuk és jóhiszeműségük előtt, de én ma, 27 esztendő után csak a tapasztalatok által támogatott eredményt nézem s kicsiségem tudatában is látom azt, hogy mentől nagyobbak voltak e férfiak honszeretetük és bölcseségükben, annál nagyobb volt az ő tévedésük. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Mert azt csak el nem tagadhatja senki, hogy az 1867. évi kiegyezést, a magyar nemzetnek egy örömláztól hevülő korszaka hozta létre, az, a melyben az emberek szeméből kiragyogott a biztató remény s a lelkesítő tudat, hogy visszakapta hazánk alkotmányát s hogy kibékült fejedelmével. De a nemzet valódi és komoly akarata nem lehetett más, mint az, hogy sokat szenvedett magyar hazánknak erkölcsi és anyagi áldozatok árán is megszereztessenek a békés fejlődés napjai, biztosíttassék az erő-