Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet • 1893. november 9–november 29.
Ülésnapok - 1892-243
243. országos ölés 1893. november 9-én, csütörtökön. 19 tehát, — nem hiszem, hogy legyen e házban sok képviselő, a kiknek ez osztályrészéül nem jutott,— hogy ismét megindulnak a deputácziók Budapestre. Megengedem, sőt tudom, hogy a t. pénzügyminister úr bizonyos százalékokban itt is segít, de a perczentek egy része itt is átvándorol populáritássá, másik része azonban szintén érvényesül az adófizetők kontójára. Mikor aztán e deputácziók hazamennek, bizonyos, hogy örülnek is és dicsérik a miniszter urat, mert mindig örül az, a kinek egész kezét kívánják, de csak néhány ujját nyirbálják le. {Derültség a baloldalon.) Ez az állapot minálunk a pénzügyi kormányzat szellemében, de én ezt máshoz, mint ahhoz a szerencsétlen korszakhoz, a melyben hajdan MZ ország némely jövedelmeit szintén haszonbérbe adták, nem hasonlíthatom. Ha valaki ezt a kínlódást látja, akkor azután méltán örülhet az államháztartás rendezése azon módjának, a melyJyel a kormány a maga számára dicsőséget akar aratni. Igaz, ez nem reklám, se a kormányzati szellemnek egy más alakzata, melyet azonban én másnak, mint lefőzésnek nevezni nem tudok. (Derültség a baloldalon.) De menjünk tovább. Áz igen t. pénzügyminister úr expozéjában megemlékezett a magyar államvasutak viszonyairól és pénzügyeiről is, és bár minden megelőző motívum nélkül, ezúttal is óvni akarta az ország közvéleményét bizonyos téves felfogásoktól, innen van tehát, hogy utolsó beszédében épúgy, mint megelőző beszédeiben is e kérdésre kiterjeszkedve legutoljára a következőleg szólt: (olvassa.) »Hogy feles pénztári készleteinket fel kívánom használni először is vasúti beruházásokra, ezt tartom szükségesnek felemlíteni, mert utóbbi időben mindinkább merülnek fel oly hírek, mintha az államvasutaknál oly rendkívüli és sürgős beruházásokra lenne szükség, melyek nemcsak a magyar államvasutak eddigi jövedelmezőségét fogják csökkenteni, hanem hátrányos befolyással lehetnek egész financziánkra.« A t. pénzügyminiszter úr valószínűleg arra a körülményre kívánt utalni, hogy a közvéleményben és a sajtóban évek óta merültek fel oly felfogások, mikép a magyar államvasutaknál megelőzőleg nem követtetett az a szolid pénzügyi poltika, a melyet követni kellett volna és hogy a boldogult miniszter úr hagyatékának rendezése csakugyan rendkívüli és sürgős szükséget vesz igénybe. Ámde a t. pénzügyminister úr szabadkozott akkor is, midőn e tárezát ideiglenesen vezette a boldogult miniszter halála után, és szabadkozik ma is. És mit látunk ? Azt, hogy az államvasutaknál 1892-ben beruházásokra, közlekedési eszközökre 5 millió hétszázezer forint 1893-ban 20 millió százezer forint, a folyó évben ismét 8 millió százezer forint van felvéve. Jelzi továbbá a pénzügyminiszter úr, hogy a pénztári készletből beruházási czélokra még mindig 6 milliót szándékozik fordítani; sőt tovább megy a pénzügyminiszter, a mikor konstatálja azt is, hogy abból a 60 millióból, a mely még a valutarendezési czélokra szükséges összegeken kivííl a kibocsátandó járadékokból befolyni fog, szintén kénytelen lesz és fog is vasúti beruházásokat tenni. Nos hát 50 millió forintot három éven keresztül az államvasutaknál csak egy ágazatban beruházási czélra adni: ha ez sem nem rendkívüli, sem nem sürgős kiadás, akkor- én ilyen kiadást nem ismerek. (Úgy van! Úgy van! bal felöl.) Hiszen ez az 50 millió forint, — mert ennyit fog hihetőleg kitenni, — egy negyede, vagy egyharmada az öszszes államvasúti közlekedési eszközök értékének, legalább a jelentések szerint; ismétlem tehát, hogy ha ez nem rendkívüli kiadás, akkor egyáltalán nincs rendkívüli kiadás. Ha azután előáll a miniszter úr, hogy a múltak bizonyos hibáit így fedezze,—bocsánatot kérek, — de ezt én mindennek tarthatom, csak az őszinteség politikájának nem; ezt én nem tarthatom másnak, mint a felültetés politikájának. (Mozgás a jobboldalon. Úgy van! bal felől) Felemlítem itt továbbá a delegáczionálisköltségvetések előkészítését is, amelynek terén szintén hasonló jelenségekkel találkozunk. Mindenki emlékszik arra, hogy valahányszor a delegaczionális előterjesztéseket megelőzik a közös miniszteri tanácskozások és a költségvetések megállapításai, mindig megjelenik a sajtó terén az, hogy milyen összegeket volt képes a pénzügyminiszter lesrófolni a közös hadügyi kormány kívánalmaiból. Kíváncsi voltam az idén a delegaczionális költség előterjesztése alkalmával arra, hogy kutassam a lehető és tőlem telhető lelkiismeretességgel és gondossággal azt, hogy hol nyílhatott alkalma a t. pénzügyminiszternek a közös hadügyi kormány kívánalmaival szemben a követeléseket leszorítani, és én merem állítani, hogy nem tudtam találni az egész költségvetésben oly tételeket, a mely tételeknél ilyen lesrófolásnak lehetősége fenforoghatott volna. Mert igaz, hogy a hadügyi kormány a folyó évben rendkívüli kívánalmakkal állott elő, a minthogy fog előállani a következő években is, de ezeknek egyszerre való megvalósítása teljesen lehetetlenség lett volna, részint az előállítás, részint a szolgálati anyag hiányában. Hát hol srófolja le a t. pénzügyminister úr a közös hadügyi kormánynyal szemben a követeléseket?Sehol. De reklámra van szükség, és szüksége van a t. miniszter úrnak erre a nélkül, hogy a közvéleménynek kifejezésre jutó ilyen felfogását alkalmas időben a kellő mértékre redukálva, az igazságot felderítené. Ezeket a reklámokat szépen elteszi magának a t. miniszter úr, holott 3*