Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet • 1893. november 9–november 29.
Ülésnapok - 1892-248
248. országos ttlés 1S®8. november 15-én, szorulás. 147 fentartó élemérő'l, a magyar mezőgazda boldogságáról; nem boldogságáról, hanem megélhetéséről. (Igaz! Ügy van! bal felöl.) Hát én bátor vagyok kérdezni, egészen elfogulatlanul tárgyilagosan bírálva a helyzetet, hogy mi az tulajdonképea, a mi 1867. óta a mai napig e minisztériumot egy czéltudatos politika irányában vezette, arra nézve, hogy a magyar államfentartó elemnek, a földbirtokos osztálynak nem hogy helyzete javuljon, de a tönkremenéstől megóvassék, annak teherviselési képessége arányba hozassák azokkal az óriási áldozatokkal, melyekre ez az osztály utalva van. Meg vagyok győződve, hogy semmi határozott irány, vagy oly egészséges programm, mely a t. miniszter úr kormányzatának alapját képezné, és a mely után remélhető volna, hogy legalább majd valamikor helyes, egészséges irányban fog a magyar földmíves osztály érdeke képviseltetni, nem létezik. Innen van azután az, hogy míg a kormányzat minden ágában haladást észlelünk, melynek meg lehetnek a hátrányai, és meg is vannak, hogy mig elvégre a kormányzat minden ágában van bizonyos irány és czél: addig a földmívelési tárczánál ilyennel nem találkozunk. Innen van azután az, hogy míg például az ijiar és kereskedés terén haladást látunk, — se tekintetben hiába minden tagadása az eredményeknek- — a földmívelési kérdésekben, a magyar mezőgazda sorsában határozott visszaesés van és egyenes haladás a tönkremenés útján. (Úgy van! Úgy van! bal felöl.) Gr. Bethlen András földmívelésügyi miniszter: Épen az ellenkezője áll. Sima Ferencz: A t. miniszter úr azt mondja, hogy épen az ellenkezője áll. Én azonban csak egyetlen egy irányban látok haladást; látom azt, hogy a mai magyar mezőgazda jobb ekével szánt, vetőgéppel dolgozik, és a mezőgazdasági gépek használatában azon színvonalra emelkedik, mely a földmívelés érdekeit előnyösen van hívatva kielégíteni. De kérdem, hogy a földmívelési kormánynak érdeme-e ez? Nem! Ez a magyar ipar fejlődésének természetes konzequencziája. Mi volna, t. ház, a földmívelési kormányzat erdeme ? Az, hogy ha haladást látunk a mezőgazdasági ipar fejlődése terén, ezzel arányos fejlődés mutatkoznék a mezőgazda anyagi sorsában. (Úgy van ! a szélsőbalon.) Kérdem, t. ház, — hiszen a t. miniszter úr kell, hogy figyelemmel kísérje nem pusztán a gazdának mai helyzetét, hanem hogy jövő kormányzati ténykedését helyesebb, irányban való érvényesítését megkezdhesse, visszafelé is kellene tekintenie, — kérdem, van-e tudomása arról, hogy 1867 óta a magyar földmíves rendre adósodik, mind mélyebbre süly ed? (Ügy van! Úgy van! a szélső baloldalon) És kérdem, hogy van-e éB volt-e Valamely intézkedés téve a kormány részéről, hogy a magyar mezőgazda a maga terményét, a melyet az iparverseny folytán a mezőgazdi sági kultúra terén elér, jobb áron adhassa el ? Nincs a határozott visszaesés, fokozatosan, állandóan? Tagadhatja-e ezt a miniszter ur? Hogy a magyar mezőgazdának sorsa, épen a termények értékesítheted szempontjából anyagilag nem nyerheti a gazda érdeke által megkövetelt arányos érvényesülést, azt legfókép abban a visszás, mondhatnám a magyar mezőgazdaságra nézve és a magyar államra nézve is szerencsétlen helyzetben látom első sorban, hogy a magyar termény egyáltalában el van zárva védvámos rendszerünk miatt a világverseny jótékony áldásától, ide kell visszavezetnem, hogy például a világ által legjobbnak elismert tiszavidéki búzának métermázsája helyben 6 forint 70—80 krajezárra sülyedt le. De azt gondolja a t. miniszter úr, hogy akkor, a mikor a búzát 10—12 —14 forinton is eladhatta a magyar mezőgazda, kevesebbet termelt, kevesebb volt a föld évi hozadékai Egyáltalában nem, sőt több, mert akkor az árak lehetővé tették a gazda számára az állattenyésztés oly mérvű érvényesítését, a mely egyúttal természetszerűleg maga után vonta azt, hogy a föld javítására több erőt, gondot és igyekezetet fordíthatott a gazda. A mai árak mellett azonban nem arról gondoskodik a gazda, hogy az általa birt földet naprólnapra javíthassa, hogy annak termő ereje fokozásával minél nagyobb hozadékát érhesse el, hanem elég neki azon árak mellett megküzdeni azon óriási terhekkel, amelyek ránehezednek, a melyeket mai beszédem folyamán 3 gyakorlati életből vett számokkal, tényekkel fogok az igen t. miniszter úrnak bemutatni. De kérdem, t. ház, hogy ha már a mi közös-ügyes rendszerünk a magyar gazdát áldozatul veti oda annak a fatális helyzetűek, hogy az ő terménye egyáltalán ki van zárva a világverseny áldásából, van-e a földmívelésügyi minisztérium részéről valami intézkedés téve, és volt-e 1867 óta, vagy csak gondolt-e a minisztériumban valaki arra,hogy mikor a magyar mezőgazda terményét értékesíteni akarja, legalább annak ára arányba hozassék azokkal a főbb kereskedelmi pontokon az uralkodó árakkal, a hol ma a magyar mezőgazda terményeit értékesíti. A Tisza vidékén például a legjobb búza ára 6 forint 70—80 krajezár. E vidék legnagyobb részt a budapesti malmok részére termel, és innen Ausztriába, egy csekély rész pedig Fiumébe megy ki. A mikor majdnem egy egész forint árkülönbség van itt benn Magyarországon a helyi termelési és a kereskedelmi ár között, kérdem: történt-e intézkedés a magyar mezőgazda érdekében, hogy legalább szállítási ked19*
