Képviselőházi napló, 1892. XIV. kötet • 1893. november 9–november 29.

Ülésnapok - 1892-247

122 247. országos ülés 1893. novem/her 14-én, kedden. Ez egy modern rendészetnek egyáltalán nem felel meg. Még egy instituczióra figyelmeztetem a t. miniszter urat s ez a fővárosi rendőrségnek úgynevezett nyilvántartási része. Itt a műnyelven lígynevezett sommier jadieiaire-t kezelik, a mi, hogy úgy mondjam, a gonosztévők telekkönyve. Azokról, a kiknek a bírósággal, rendőrséggel érintkezésük volt itt jegyzőkönyvet vezetnek, a melybe beleírják mindazon adatokat, a melyek az illető egyéniségére \ onatkoznak. Igen jó intézmény ez és ezt a fővárosban helyesen kezelik; jó az alap és jók az egyének, a kik e jegyzőkönyvet vezetik, és én azt hiszem, hogy jó volna ez intézményt az egész országra kiterjeszteni. A büntető-törvénykönyvnek a visszaesésekre vonatkozó része esakis akkor bírhat értelemmel, lm tudjak, hogy az illetőknek milyen volt az előéletük, mert, ha többször volt büntetve valaki, azt most Magyarországon csak véletlenül lehet kideríteni. Ha azonban az egész országra kiterjesztve egy központi nyilvántartási hivatalunk lesz, a mely az elítéltekről és bűntettesekről jegyzőkönyvet vezet, a mely minden eszközt megad annak kiderítésére, akkor meg fogunk felelhetni a büntető törvénykönyv e részének, a mi pedig igen fontos, mert büntető eljárásunk a humánizmus szempontjából arra irányúi, hogy az első bűn tetessél meg ne bélyegezzük a vétkest annyira, hogy többé ne rehabilitálhassa magát és bogy a második bűntett esik súlyos beszámítás alá. A bejelentési hivatal Budapesten szintén javításra szorul. Többször fölszólaltam és fejtegettem, hogy a jelenlegi aktaszerű bejelentéseknek semmi foganatja és értelme ninc^. Ha jól emlékezem, 27 ezer forintba kertíl a bejelentés, de annak azt a módját, a mint az jelenleg kezeltetik, rendőri szempontból teljesen feleslegesnek és czéltalannak tartom. Minden nap 500—800 bejelentés, lakásváltozás, cselédek helyváltoztatása foglalkoztatja a bejelentő hivatalt; sokkal szükségesebb volna, ha csak azt a 40—50 egyént kísérnék folyton figyelemmel a bejelentési hivatalban, a kikről a rendőrségnek mindig tudnia kell, hogy hol laknak és mit csinálnak. Már pedig annyi száz bejelentés között ennek a néhány rovott előéletű egyénnek könnyű észrevétlenül maradnia hamis nevek alatt. S azután ha föltalálásukról van szó, annyi száz bejelentett között nem lehet nyomukra akadni. De másrészt a bejelentés jelenlegi módját a közönség zaklatásának tartom, mert a rendőrséget vajmi kevéssé érdekli a békés polgárok lakásváltozása, cselédlányok helycseréje. Ma már az ily bejelentéseknek csakis szigorú rendőrállamban van értelme, másutt csak a lakásváltoztatásoknak úgynevezett helyben való ellenőrzésére szorítkoznak. Mit lehet például arra adni, ha a szállodatulajdonos, vagy pedig maga a lakásbérlő bejelenti a lakásfölvételt? Erre rendőri szempontból nincs szükség; mert a becsületes lakó és a becsületes szállodás beírja ugyan a nevet, de ez nem érdekli a rendőrséget; mert néki azoknak nevét kell tudnia, a kik kilétüket titkolják. Azon szállodásokat és azon tulajdonosokat kell tudnia, a kiknél rovott egyének laknak, mert ezek magukat be nem jelentik, vagy ha bejelentik is, hamis név alatt teszik ezt. Azt hiszem, hogy ha a t. miniszter úr ezzel a költséggel úgy organizáljä a bejelentési hivatalt, hogy annak tisztviselői helyben győződjenek meg arról, hogy kik laknak egy helyen, és a gyanús egyéneket helyben puhatolják ki, sokkal nagyobb sikere lesz az intézménynek, mert a közönségnek nem lesz zaklatására és magának a rendészetnek is sokkal több szolgálatot fog tehetni. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Ezzel befejeztem felszólalásomat. Látom, hogy a fővárosi rendőrség bizonyos mértékig halad, de nem látom azt a tempót és nem látom az organizácziónak azt a bázisát, a mely szükséges arra, hogy ezen organizáczióval rövid idő alatt elérjük azt, a mit e téren elérnünk kell. Kérem a t. miniszter urat, hogy e tekintetben hatna jobban a dolog mélyére s a legközelebbi budgetben tegyen bizonyos változtatást e tételnél, vagy legalább vesse meg az alapját egy olyan rendőr-organizácziónak, mely a nélkül, hogy a közönséget vexálná, a nélkül, hogy törvénytelen túlkapásokba menne át, a teljes vagyoni és személy-biztonság mellett megtenné azt, a mi szükséges, tudniillik, hogy a rendőrség tapintatosan járjon el és csak ott lépjen fel, a hol szükséges, de ott aztán ezt a kellő erélylyel tegye és kellő akcziót fejtsen ki. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Szederkényi Nándor: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Előttem szólott t. képviselőtársam megérintette beszédében a czigány-kóborlást i>3 és kérdést intézett a t. miniszter úrhoz, hogy az eddig tett intézkedések folytán történt összeírások milyen összeget konstatálnak ma ezen kóborló czigányok száma tekintetében. Kétség telén, hogy ez a kérdés az újabb időben Magyarországon ismét kezd aggasztóvá válni. Vannak idők, midőn a czigány-kóborlásnak — hogy úgy fejezzem ki magamat — mániája szünetel; de van idő, a mikor aztán újra élénkülni kezd és az egész országban egész erővel, mint egy vihar terjed szét minden irányban. Hogy ezen czigánykóborlás időnkénti ismétlődése és nagyobb mérvű terjedése miért történik, annak okát kell keresni. Én eddigi áttekintéseim után, a mint ezt a kérdést magamban átgondoltam, ennek okát tisztán közigazgatási intézkedésekben keresem. Engedje