Képviselőházi napló, 1892. XIII. kötet • 1893. szeptember 25–november 6.

Ülésnapok - 1892-235

285. orszrigos Blés 1893. október 10-én, kedden. 155 dicsőségre emlékeztető legszebb napok sorozata. Mindez félreértésekből támadt. Ezért mondottam, hogy aggodalmamat a kormánypadokról elhangzott magyarázat, hogy a nemzet ,félreérti a borossebesi beszédet, nem oszlatja el, sőt még inkább aggaszt, mert látom, hogy a végzetszerű félreértések ideje állott be, melyek annyi keserves napot szereztek nekünk a múltban. (Úgy van! a szélső haloldalon.) Most rátérek beszédem tulajdonképeni tár• gyára. (Halljuk! Halljuk!) A múlt pénteken, a t. belügyminister úr, egy beszédet mondott, sajnálom, hogy nem lehettem j'elen, mert még közvetlenségből ítélhettem volna meg mélységét, így kényszerülve vagyok a hírlapok közleménye szerint mérlegelni, bírálni és megbecsülni. Többen t. képviselő társaim közíü okos beszédnek mondják. Miután a belügyminiszter úr — sajnálom, hogy nincs jelen,— beszédje folyamán fölhívja a pártokat, hogy most már minden politikai szinezet nélkül határozott programmal kell elindulnia nemzetiségi kérdésben, s miután én azt gondolom, hogy ha határozott programmot kívánunk vállvetve követni, köztük félreértéseknek és esetleges félremagyarázásoknak helye nem lehet: kötelességemnek tartom a beszédet egész terjedelmében bírálni, mert az bennem nem megnyugvást keltett, hanem még növelte aggodalmamat. Megengedem, hogy a t. belügyminister urat a legjobb akarat vezette beszédje elmondásában és tétele kifejtésében, de hiszen régi közmondás, hogy egy bizonyos út is csupa jó szándékkal van kikövezve. Kötelességemnek tartom tehát, eltekintve attól, hogy a t. belügyminister úr jó akaratnak fogja-e elmondani bírálatomat vagy sem, megvizsgálni, vájjon azon programm és a nézetek, melyeket kifejtett, olyanok-e, hogy azokat követnünk kell, és lehet-e? A t. belügyminister úr — dicséret érte — nagy önérzetfel említi fel, hogy most már itt a cselekvés ideje, mert eddig semmi sem történt. 1848-ig mi sem történt, úgymond, ami 1867-ig történt, ellenünk történt 1867-től pedig mostanáig nagy tévedésben voltunk. Azt hittük, hogy társadalmi s állami intézményeink oly szabadok, hogy le fogják kötni számunkra a nemzetiségeket, de ebben csalódtunk. Szerinte tehát első az, hogy ezt a csalódást ismerjük be, és kezdjük újra. Ez a nagy önérzettel elmondott beszéd reám oly formán hat, mintha a világtörténelem csak 1892. novemberétől venné kezdetét, a midőn a t. belügyminister úr elfoglalta ministeri székét. Ez a határozott, önérzetes hang még inkább megkívánja, megköveteli, hogy nézzük meg, vájjon azon praemissák, a melyekre a t. belügyminister úr ezen határozott kijelentéseit alapítja, megállják-e helyüket. Hogy 1848-ig történt-e valami, erre majd visszatérek később. Csak annyit jegyzek meg, hogy a t. belügyminister úr, ha e perczben is azt hiszi, hogy semmi se történt, akkor nem ismeri sem történelmünket, sem törvényhozásunknak előzményeit. Erre azonban majd visszatérek későbben, most reá térek azon fontos mozzanatokra, a melyeket a t. belügyminister úr kifejtett, mint határozott programmot a teendőkre nézve. Ha más padon ülő mondja el, úgy ennek súlya nem olyan nagy; de a, kormányszéken elmondott •dolgoknak nagy a súlyuk a későbbi évekre is. A mik itt elmondatnak, azok magyarázatul és forrásúi fognak szolgálni későbbi évek cselekményeire. Azért tartom én nagyon fontosnak azt megvizsgálni, a mi itt elmondatott, nehogy azután a későbbi időkben megint az átkos félreértést vegyék elő és a belügyministeri padról elmondottakból olyan dolgok következtessenek, a mely következtetések ellen nekünk innen és onnan, de minden helyről tiltakoznunk kell. (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) A t. belügyminister úr határozott programúinak jelöli ki a teendőkre nézve következő tételeit. Elősorolja Bartha Miklós t. barátommal szemben, hogy nem elég csak úgy a látszat után indulni, hanem le kell szállni a bajok gyökerére, az okokat kell keresni. Es a t. belügyminister úr első okúi mindjárt rámutat egyre, melyet így fejez ki: hogy mi nevelünk egy román intelligentiát és ennek nem tudunk kenyeret adni. Mindjárt adatokat is szolgáltat, hogy Kolozsvárról 185 román philosoplius kenyér nélkül Romániába kényszerült kivándorolni, ott helyezkedtek el, mint középiskolai tanárok és ez az oka az izgatásnak, az oláh nemzetiségi kérdésnek, a mely ma annyi mozgalmat idéz elő hazánkban. T. ház! Ha ezt az okot psychologice nézzük, hát az így nem állhat meg. Meg kell jegyeznem, hogy ezen mély gyökerére leereszkedve megtalált okot nem a t. belügyminister úr fedezte fel, hanem az oláh memorandum. Erre az oláh memorandumra, annak ezen passusára a magyar tanuló ifjúság meg is adta a választ. Ez nem ok, t. ház, ez ürügy volt. Az oláh memorandum ürügyül ragadta ezt ki & magyar státuséletből és állította Európa elé. Es most a t. belügyminister úr megerősíti, mint helyes okot a nemzetiségi izgatásokra. Hát, t. ház, psychologice sem állhat ez, mert az a 185 román ifjú, a ki itt kinevelte magát s kiment Romániába, és ott elhelyezést, kenyeret kapott, psychologice sem viseltethetik gyűlölettel Magyarország iránt, mert ez psychologice nem gyűlölet, hanem a hálás megemlékezés tárgya lehet. (Úgy van! a szélsőhalon,) Ez nem 20*