Képviselőházi napló, 1892. XIII. kötet • 1893. szeptember 25–november 6.
Ülésnapok - 1892-235
156 235. országos fllés 1893. október 10-én, kedden. okozza, hogy mint dühöngő Coriolánok törjenek hazánk egysége és épsége ellen. A lélektan nem engedi meg az emberi kedélynek és erkölcsnek azon brutalitását, hogy jóakarója, hogy azon haza ellen, a mely neki bölcsője és felnevelője volt, azért, mert ő Romániában jó elhelyezést kapott, bosszúval és dühöngéssel lépjen fel annak megdöntésére. (Tetszés a szélsőhalon.) Ez nem így áll. Hanem úgy áll a dolog, hogy azon ifjak, a kik kimennek Romániába, az ottani nemzetiségi agitátorok által kiműveltetnek, mert Romániában van fészke a tulajdonképeni román agitatiok vezetésének, ott láttatnak el és onnan jönnek azután azon államellenes sugalmak, a melyeket az oláhok itt követni jó nak látnak. (Igaz! Úgy van! a szélső báloldalon.) De ez más szempontból sem állítható oknak ; mert ugyan hol van oly állam, a mely külön osztályokra osztott állami administratiot és ellátást akarna behozni. Ez abszurdum. De erre megfelelt már a magyar ifjúság, az oláh memorandumra adott válaszban hogy a románok nem jutnak hivatalhoz, azaz kenyérhez ez országban. »Ez vigyázatlan hazugság. A királyi táblák ez idei szervezésénél 25 román bíró nyert alkalmazást. Honnan vette őket a magyar király? Nem vehette máshonnan, mint csakis az alsó bíróságoktól, a hol a román nyelvű bírák száma meghaladja a kétszázat. A bíróságok területein működik 140 román ajkú ügyvéd, és mind tagjai a kamarának. Az oly területeken lévő hivataloknál, a hol a lakosság túlnyomó részben román, a románul tudó tisztviselők száma 70 százalék.« így szól a válasz. Íme, t. belügyminister úr, ha ezt olvasta volna, akkor, megengedem, okos beszédében ezt a tételt nem állította volna fel, mint a román izgalmak helyes okát. (Helyeslés a szélsőbalon.) De menjünk tovább, t. ház^a másik tételre, a melynek kapcsán felhozza, hogy a magyar társadalom exclusiv s ez & íomáit izgalmaknak, aromán törekvéseknek tápjául szolgál. Hát,t. ház, én nem vagyok erdélyi képviselő, hanem vagyok az ország legmagyarabb vármegyéjének s városának Eger városának képviselője. Megvallom, hogy az erdélyi viszonyok belső életét nem ismerem, hanem tapasztalataimból elmondhatom, hogy Magyarország legtisztább vármegyéjének kellő közepében is nevez ki a magyar kormány nemzetiségi embereket hivatalokra. (Felkiáltások a szélsőbalon: Oda hozza őket! Oda el mehetnek!) Épen a napokban egyik barátom figyelmeztetett Egerben, hogy ime e házban egy román nyelvű tisztviselő lakik, Gyöngyösön is van ilyen alkalmazva. Tehát vannak itt alkalmazva nemzetiségi tisztviselők is. Évekkel ezelőtt volt alkalmazva egy Szerb ajkú, különben szorgalmas tisztviselő, a ki igen kellemetlen conflictusokat hozott volna létre, ha a magyar az ő türelmes természeténél fogva el nem hallgatja a sértő megjegyzéseket, melyeket a casinoban és más nyilvános helyen nemzeti érzelmeink ellen kifejezett. Ha egyéb nem, legalább az az általános elv: »Si faisti Romaes, Romano vivite more« kötelezte volna az illetőt, hogy ott legalább hallgasson, ha a magyar az ő nemzeti érzelmeinek örül. Ilyenek a nemzetiségi alkalmazottak és ez a tényleges tapasztalaton alapszik, azért teljes joggal felhozhattam, hogy nem a * magyar társadalom exclusivitása az ok, hanem azon megbénított morális érzelmek, melyek őket a magyar nemzet és a magyar állam iránti gyűlöletre vezérlik. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) A harmadik ok, a mit az igen t. belügyminister ár jónak látott felhozni, az ismét csak az oláh viszonyokra vonatkozik, hogy t. i. az oláh papok és tanítók oly szegények, hogy azok ezen oknál fogva ki vannak téve a nemzetiségi agitationak és könnyen csábíthatók ilyen agitatorius eszközökké. Hát ezen, a mint mondja a t. minister úr, segíteni kell. Én azt gondolom, hogy a segítséget úgy értette, hogy a magyar állam a maga költségvetésében ezen görögkeleti, vagy görög-katholikus szegény papok és tanítók fizetésének javítására és ellátására nagy összeget vegyen fel és őket ilyen különös gondozással igyekezzünk megnyerni, hogy ne az agitátorok eszközei, hanem a magyar nemzet érzelmeinek kifejezői legyenek. Nem tudóin a belügyminisíet' irrnak további észjárását ez ügyben, csak egyre hívom fel a figyelmét, hogy tudja-e ő az oláh papság nevelési és egyéb viszonyainak mai állását, hogy alig néhány hivőre terjedő lélekszámra mindenütt egy pap, egy plébános létezik. A kongrua-bizottsággal egy nagyon érdekes statisztikai kimutatás közöl teteit a görög-katholikusok és a görög-keletiek közötti lélekszám-arány kimutatására. Precise nem tudom a számot, de annyit tudok, hogy például, inig a katholikusoknál minden 5 — 600 lélekre jut egy plébános, ott minden 50 lélekre esik egy. E viszonyokat kell előbb szabályozni, mert hisz csak nem fizethet az állam minden 20—30 lélek után egy plébánost! E kérdés annyi mellékkörűlménynyel függ össze, hogy ezt helyezni kilátásba orvosságul, annyit tesz, mint olyat mondani, a mi sohasem teljesülhet. (Felkiáltások a szélsőbalon: Meddőigéretek!) Vegyük a mellett számba azt is, hogy a görög-katholikus lelkész fölszentelés után már nem nősülhet, hanem csak az előtt. Ebből folyik, hogy a fiatal lelkész-j el öltek, mintegy kényszerhelyzetben, rohamosan sietnek nősülni. Hát már most egy ily viszonyokon felépült egyház papjainak ellátásával terheljük az állam költségvetését? Ily jel-