Képviselőházi napló, 1892. XIII. kötet • 1893. szeptember 25–november 6.

Ülésnapok - 1892-234

150 23 *- »rszúgos ülés 1898 bal felöl.) A situatio teljes ismerete nélkül, leg­alább ez az én nézetem, ellenzéki padokról is helytelen dolog a kérdést a maga egészében felölelni, és arra vonatkozólag esetleg valamely könnyelmű nyilatkozatot kiszal asztam*. T. képviselőház! Az igen t. ministerelnök úr, gondolom, máit csütörtökön, mindjárt a vita első napján mondott beszédében, a mely nem közönséges szónoki művészettel volt megalkotva, igen sok kérdésen genialis könnyedséggel át­siklott. Más felől pedig olyan részletekbe bo­csátkozott bele, a melyekbe, felfogásom szerint, jobb lett volna be nem bocsátkozni, vagy ha már belebocsátkozott, jobb lett volna, hogy úgy fejezzem ki magamat, egy kissé erősebb diplo­matiai begombolkozottsággal élni. így például, hogy csak egyet említsek, a nemzetiségi agitatiok és bajok orvoslási mód­jai között a t, ministerelnök úr az állami admi­nistratio behozatalát is megemlíté, s erre nézve szórói-szóra, ezeket monda: »lgen fontos eszközünk a nemzetiségi poli­tika helyes megoldásánál az, hogy szigorú felügyeletet gyakoroljunk azon tényezők felett, a melyek erre közvetlen befolyással birnak, legyenek azok egyházi, vagy tanférfiak, vagy legyenek az administratio közegei, a mire vonat­kozólag ép az administrationalis reform alkalmá­val fogjuk állami közegek alkalmazását javas­latba hozni, hogy egész biztossággal érvénye­síthessük a magyar állam érdekeit.« E szavak után, t. ház, ez áll: »Élénk helyeslés jobb felől. Mozgás a szélsőbalon«. Nem illik ugyan az embernek saját sze­mélyével foglalkozni, különösen akkor, mikor az a személyiség, egy rendkívül parányi pontocska: azonban legyen szabad figyelmeztetnem a t. ház azon tagjait, a kik talán már elfelejtették, hogy én ezeken a padokon ültem, mikor az állami közigazgatás hívének vallottam magamat, azon a híres obstructionalis nyáron, mikor egész au­gusztus közepéig itt izzadtunk. Mint az állami közigazgatás hívének van tehát nekem egy pár szavam a kérdéshez. (Halljuk! Sálijuk!) A t. ministerelnök úr, bocsánatot kérek, nagy téve­désben méltóztatik lenni. Mi nem azért akarunk állami administratiot, s azt hiszem, hogy az állami administratio behozatalának barátai közül a többség mellettem van, hogy ezzel a nemzeti­ségeket megfékezzük. Nem állította ugyan ezt a t. ministerelnök úr egészen: de ilyen forma lógott ki a beszédé­ből. Mi csak azért akartunk és akarunk állami administratiot, egyedül és csupán azért, hogy Magyarországon jó közigazgatás legyen. Azt csak az izgatók által félrevezetett oláh vagy mond­juk román közvélemény, talán tótok, s nem tu dom a szászok egj része képzelte és a Tribuna október 9-én, hétfőn. harsogta szerte a világba, hogy mi azért akar­nánk állami administratiot csinálni, hogy kine­vezett „közegeinkkel nyakára ülhessünk a nem­zetiségeknek. Ezt tenni egyetlen egy magyar embernek sincs legtávolabbról sem szándékában. (Ügy van! a szélső laloldahn.) A t. ministerelnök úrnak nem volt igaza, midőn azt mondotta, gondolom, noránszky Nán­dor képviselő úrnak, avagy a szomszéd párt, nem tudom, melyik t. szónokának, hogy mi, az ellenzék, felültünk az oláh sajtónak. Nem mi ültünk fel, hanem a ministerelnök úr ült fel. (Igaz! Úgy van! a szélső báloldalon.) Ha valakinek érdekében áll óhajtani, hogy az állami administratio minél-előbb létesüljön Magyarországon, azok csupán e nemzetiségek lehetnek, (Úgy van! a szélső baloldalon.) hiszen az országnak azon elhagyatott hegyes vidékein, a hol ezek a nemzetiségek laknak, van épen a legiosszabb administratio egész Magyarországon. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Az a nem­zetiségi nép szenved leginkább a legtöbb eset­ben az önmaguk által választott, de nagyon gyenge quaíificatioval és igen sok esetben — nem akarom őket sérteni — de egyébként is gyenge tisztviselőknek nyúzásaitól, ámításaitól, kellemetlenségeitől, basáskodásaitól. (Úgy van! a szélső baloldalon.) És azért ismétlem, hang­súlyozni kívánom, és nem bánom, ha ez messze ki is hallatszik a parlamenten kívül: hogy, ha valaki a nemzetiségek érdekeit igazán a szivén viseli, ha valaki, legyen román, vagy szász agitátor, vagy vezér, vagy nevezzék őt bár­minek, az ő nemzetiségének, az ő fajának érde­keit igazán híven és becsülettel akarja szolgálni, az a nemzetiségeket csak abban az irányban világosíthatja fel, és ha valaki óhajthatja, hogy az állami administratio Magyarországon minél-előbb életbelépjen, ha lehet, inkább ma, mint holnap, akkor ezek a nemzetiségek lehetnek. Pénteken Horánszky Nándor t. képviselő­társam és barátom azt monda, hogy Borossebe­sen az egész magyar nemzetet megdorgálták, hogy a kormánynak nem volt más czélja, mint kétértelműnek lenni. Erre a t. ministerelnök úr szokása ellenére méltóztatott közbeszólani: »Ez az ámítás!« A mire aztán Horánszky Nándor azt válaszolta: » Megengedem, hogy a minister­elnök úr ezt ámításnak gondolja, el is viselem, hogy ennek kapcsán ámítónak nevez.« Erre is­mét Horváth Gyula képviselő úr szólt közbe: »Egy tehát már van.« No és ebből kifejlődött egy igen szellemes, közbeszólásokkal vívott kis parlamenti Scharmüfzli, a melyben tagadhatat­lanul ügyesen lövöldöztek minden oldalról. Ennek pedig a vége az lett, hogy kitűnt, hogy van két ámító is; de több még nem jutott. Nem akarok az ezen szellemes közbeszólásokkal kit-

Next

/
Oldalképek
Tartalom