Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.
Ülésnapok - 1892-208
908. ersgégoa ülés f«. áprilff t8»áit, p4nt»kw> • 75 ezen fontos elvi kérdésnek az eldöntése tulajdonképen nem ide, a hol a néptanítók fizetésének emeléséről, szóval matierialis dispositiókról van szó, hanem tartozik a népoktatási törvénynek magának a kérdéséhez, s ott kell azt megoldani. Ennek folytán én magamnak az elvet teljesen sanáloni, s ezért leszek bátor e tekintetben beszédem végén egy határozati javaslatot benyújtani, a mely az én elvi álláspontomat teljesen fedezi, s ennek folytán lehetővé teszi számomra azt, hogy a törvényjavaslat azon részeit, melyek meggyőződésem szerint nem elégséges mérvben, de bizonyos mértékig mégis javíthatják a helyzetet, megszavazhassam; mert ellenesetben azon ferde helyzetbe kerülnék, hogy ellene szavaznék annak, hogy a tanitók helyzetén legalább annyira is, mint a hogy a törvényjavaslat azt czélozza, javítva legyen. Az a kérdés, hogy mily mértékig látom én a javítást: igen röviden reassumálom. Semmi kétség sem lehet az iránt, hogy a 300 frtos minimumnak kiterjesztése a felekezeti iskolák segélyezése alakjában határozottan javítást jelez, azon 5200 s néhány tanítóval szemben, a kik eddig ezen 300 frtos minimalis fizetésében nem részesültek. Mivel a törvényjavaslathoz mellékelt pénzügyi bizottsági jelentésből azt látom, hogy vannak népiskolák, a hol a néptanítók 50 és 100 frtos fizetésekkel vannak még ma is dotálva, igen természetesen sem mint emberbarát, sem mint polgártárs nem járulhatnék ahhoz, hogy lehetetlenné tegyem azt, hogy ezen, a szükség legalacsonyabb fokán álló néptanítók helyzetén legalább ilyen mértékben, mint a hogy az itt javasoltatik, segítve ne legyen. Természetes, hogy a korpótléknak intézményét a magam részéről nemcsak elfogadom, hanem örömmel konstatálom, hogy a t. knltuszminister úr e tekintetben okult a fővárosnak nemes péídaadásán, és ezen institúciót az állami tanítókra is alkalmazta a törvényjavaslatban. Hozzáteszem még azt is, hogy e tekintetben engem a 2 szakasz úgy, a mint szövegezve van, absolute meg nem nyugtat; de az e szakasz tekintetéhen a minister úr által Cüélzott módosítás, mivel annak értelmét én úgy fogom fel, hogy minden tanítónak, tekintet nélkül fizetésének összegére és mérvére, meg fog adatni az ötödéves korpótlék, ezt igen természetesen a magam részéről is kielégítőnek tartom. Ki kell emelnem azt is, hogy akkor, a mikor az állam a hitfelekezeteknek nyújtott segély recompen->atiója fejében saját felügyeleti és fegyelmi jogkörét oly területre tágította ki, a hol azt eddig nem gyakorolta, igen természetes, hogy én, a ki sokkal messzebb menő követelésekkel állok elő, habár ez nem is foglalja el az én álláspontomat, de azt egy bizonyos vonalon mégis megközelíti, ezt jelentékeny haladásnak tekintem ezen czél felé. A mi azonban ezen törvényjavaslat egyéb rendelkezéseit, nevezetesen a mi a fizetésnek 300 írtban való minimalis megállapítását illeti, s a mi ehhez mérten, illetőleg ezzel kapcsolatosan a háromszáz forintos minimumba még a kántortanító illetményét is beleszámítja, részemről sem helyesnek, sem elfogadhatónak nem tartom. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Végül indokolni óhajtom azon álláspontot, miért vagyok az állami kötelező ingyenes oktatás hive? (Halljuk! Halljuk!) Mielőtt azonban erre rátérnék, foglalkoznom kell telhető rövidséggel a fizetés minimumának kérdésével. (Halljuk ! Halljuk!) Ha egyetértünk abban, — pedig nem hiszem, hogy e tekintetben köztünk differentia merülhetne fel, — hogy az az ember, a ki az élet szükségleteihez megkívántató nélkülözhetetlen dolgokat fedezni nem bírja, az sem hasznos, sem eredményes munkát az államnak nem szolgáltat: akkor csak azt kell még megállapítanunk, hogy a 300 forintos fizetés mellett egy néptanítót juttatunk-e azon helyzetbe, hogy a legszükségesebb élet-eszközöket megszerezhesse: igen vagy nem? Mert ha egyszer tisztába jöttünk azzal, hogy mi a szükséglete, másodszor azzal, hogy kinek a legkisebb szükségletei nem fedezhetők, és azzal, hogy attól hasznos munka nem várható: akkor a eonclusumnak lehetetlen egyébnek lennie, mint annak, hogy meg kell adni azt, a mivel az illető életexistenciáját magának és családjának biztosíthatja. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Már most, minthogy itt a gyomor törvényeiről fogok beszélni, — a mihez nem is szükséges, hogy az ember modern Menenius Agrippa legyen, — (Derültség) s mivel el kell ismernünk, hogy a gyomor nem valami platonikus existencia, melyet dikcziókkal ki lehet elégítni, hanem itt a piaczhoz és a mathematika s arithtnetikákoz kell fordulnunk, hogy a szükségletek mérvét megállapíthassuk . . . Gr, Károlyi Gábor: Még ha szósz is! (Zajos derültség.) Polónyi Géza: . . . bátor leszek rövid kivonatban bemutatni, hogy mik lehetnek egy 3 —4 gyermekkel megáldott családos néptanító szükségletei egy éven át. (Halljuk! Halljuk!) Felkérem a t. többséget, (Derültség a bal- és szélső baloldalon. Felkiáltások: A mely nincs itt!) s a mely most a kisebbség szószában tündöklik (Élénk derültség), ha ezen kimutatásban csak egyetlenegy tételt méltóztatik is találni, mely kivetni való, méltóztassék közbeszólani, (Halljuk ! Halljuk!) A fényűzésnek, sőt még a szórakozásnak 10*