Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-207

4$ *?• »ra*f»s Ml«« 18»t. április B? én, «At$rt8k8tt. segélyben. A pénztígyminister meg azt, mondja, hogyha a tanítóknak esetleg 600.000 frt évi többletet juttat, akkor meg az államnak nem lesz fölöslege. Van-e tehát nagyobb koldus, mint a magyar állam? Ez nem szofizma, mert hisz minő képet nyújt egy kultúrállam financiális helyzetéről az, ha a néptanítókról csakis így bírunk gondoskodni ? (Helyeslés balról.) A pénzügyi bizottság jelentésének bevezetése is elismeri, hogy a 300 frt minimum, melyet a törvényhozás 25 évvel ezelőtt megállapított, mai viszonyokhoz mérten a tanítói állás hivatásának teljesen megfelelő anyagi megbecsülést nem ad. Igaz, hogy ezen már túl vagyunk a t. kultuszminister úr módosítása által, a mely föltételekhez kötötte a 400 frt minimum megadását. De biztosítom a t. kultuszminister urat, hogyha Eötvös József, a ki oly halhatatlan érdemeket szerzett a magyar népoktatás körűi, a ki munka közben tört meg, megvetvén alapját nemzetünk újabb művelődésének, iskolai rendszerünknek, ha az az Eötvös József, a ki egy jeles beszédében kinyilatkoztatta, hogy: »nem remélem, hogy reformtörekvéseim, intézkedéseim rövid néhány év alatt érvényesüljenek* ; ha ez az Eötvös József azt látná, hogy 25 év múlva idáig jutott a néptanítók ügye, hogy két évtizeddel halála után így fog a törvényhozás a néptanítók sorsával törődni, s a 300 frt minimum »vívmány* lesz; akkor Eötvöst nem a fáradhatlan küzdés hevében roskadt volna le, hanem a kétségbeesés keserűsége vitte volna sírba. (Ugy van! a széls'd baloldalon.) Csak röviden akarok reflektálni a kultuszminister úr módosítására, a mely föltételekhez köti a 400 frt minimum megadását. Ez oly illusorius ígéret, a minek anyagi értéke nincsen, különösen akkor, ha azt a nemzetiségi iskoláknál mintegy csalétktíl akarják a tanítók elé kitűzni; mert azok semmi szín alatt sem fogják az állam beavatkozását elfogadni, semmi szín alatt nem fogja az iskolai fenhatóság megengedni, hogy indiiect úton jusson befolyáshoz az állam a tanítók fizetésének emelése révén. Itt egyenesen törvényhozási úton van szükség az intézkedésre. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Különben a legnagyobb készséggel és örömmel elismerem, hogy ez legalább egy lépés, és mint első lépés, irindenesetre helyes mód arra, hogy rendeztessék az iskoláztatás, melynek alfája magának a tanítónak megélhetése. De a tanítók erkölcsi és társadalmi jelentősége a törvény által nincs elismerve, és nincs lehetővé téve az, hogy a tanítók kellő javadalmazásával, családjának felnevelése által, legalább falujában bizonyos tekintélyes szerepet játszszék, a mi méltán megilleti őt. és a mi bizonyára jótékony művelő hatást gyakorolna az egész községre. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélsőbalon.) T. ház! A ministeriumok közt a kultuszministerium az, a mely a legszegényebb, nem reformideákban, hanem anyagi eszközökben. Egy eclatáns tényleges esetet tudok erre elmondani. Midőn engem a székelység és oláhság érintkezési pontján alkalmazott egy tanítónak segélyezése vitt a kultuszministeriumba, s a tanító minden oldalról, a főispántól kezdve a tanfelügyelőig a legteljesebb ajánlásban részestílt: ez a legnagyobb dicsérettel ajánlott tanító, a ki elvesztvén nejét és két gyermekét, temetési költ ségek megtérítésére pár száz forintra szorult, — holott még maradt 4—5 gyermeke, mert a szegény tanító még arról is gondoskodik, hogy a jövő nemzeti gárda fenmaradjon, — hosszas fáradtság után s legjobb szándék mellett mindössze 30 forint segélyt volt képes elérni, és így annak a szegény tanítónak egész életére nincs kilátása, hogy valamikép szabadulhasson az adósságoktól. Valóban szomorú dolog ez. Midőn sürgettem a dolgot, megmutattak egy lajstromot, hogy két százra, sőt ennél is többre megy azon tanítók száma, a kik csak 10 —15 forint segélyt kaptak. S hozzá tették: »Ezek azok, a kik már az ajtóhoz jönnek koldulni.« (Mozgás bal felől.) Igazán kétségbeejtő ennek még csak elgondolása is. Én nem e törvényjavaslat ellen akarok érvelni, hanem a mellett, hogy egy kulturállamon mily szomorú és megszégyenítő bélyeg az, hogyha csík ennyire képes gondoskodni a népnevelés embereiről. (Igaz! Úgy van ! a bal- és szélső baloldalon.) Magyarország igen nagy hibát követ el, midőn nem a munkát jutalmazzuk. Mi gondoskodtunk a nyugdíjtörvényben a ministerekről, főispánokról a legfényesebben, (Felkiáltások a szélső baloldalon: Elég hiba volt!) úgy, a mint egy politikai államhoz ilíik, de a míg munkában levő azon erők istápolásáról, a kik tetterejökkel képesek a nemzetet szolgálni, nem gondoskodunk, hanem oda juttatjuk őket, hogy idő előtt kell összeroskad niok; mert nem merünk megtagadni egy indokolatlan szükségletet, a mi a hadügyre vonatkozik; mert nem merünk visszautasítani egy hátúígomboló ágyút. (Derültség.) Mi, t. ház, a harcztéren az ütközetet elveszthetjük, el is vesztettük azt számtalanszor, de nekünk a kulturharcz terén ki kell tartanunk, mert ha itt vesztjük el az ütközetet, akkor elvész Magyarország jövője. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Európában minden ország a szédelgéssel határos kétségbeesés-el versenyez a fegyverkezésben, a mi visszatérés a középkori nyereséghez, s a mi már az ököljog renessaince-ai, de ne feledjük, hogy mig az államok nyakig