Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.
Ülésnapok - 1892-212
Í70 *' s- 9rs ^?^ s filés í8fl *' m4ltis *-en, csflt8rt»k8«i. Én tehát ezért is, de tekintettel arra is, hogy ezen törvényjavaslat a nyugdíjról egyáltalán nem intézkedik, és így már most nem világos előttem, hogy ha ezen szakasz változatlanul fogadtatnék el, akkor az olyan tanító, a ki 300 forintnál kevesebb tanítói fizetést búz, de a kántori járandóságokkal együtt 300 írtnál többet élvez, megkapja-e ezt a nyugdíjat a 300 forintnál magasabb összeg után? Úgy látom, hogy nem, mert a kántori járandóságok nem számíttatnak be. Ezen indoknál fogva oly módosítványt vagyok bátor a t. háznak benyújtani, mely arra irányúi, hogy valamint a nyugdíjra nézve a kántori járandóság nem számíttatik be a, tanítói fizetésbe, ú^y ne számíttassák be a fizetés megállapításakor sem. Módosítványom a 8. § hoz következőleg hangzik. Ezen szavak: »a tanítói és kántori járandóságok együttesen tanítói fizetésnek veendők* kihagyatnak, s helyükbe tétessék: »be nem számíthatók azon járandóságok, melyeket a tanító a kántori teendők végzése fejében élvez.« Ajánlom módosítványomat elfogadásra. (Helyeslés a szélső báloldalon) Hentaller Lajos jegyző: Polónyi Géza! Polónyi Géza: T. ház! Én csak néhány szóval vagyok bátor ezen módosítvány támogatásához járulni. (Halljuk!) Semmi kétség sincs az iránt, hogy bármely rendszert tekintsünk is, olyan emolumentum, mely a nyugdíjba be nem számíttatik, mely azzal a foglalkozással semmiféle organikus szervi összeköttetésben nincs, a fizetésbe be nem számítható ; mert hiszen, ha a kántortanítói functio utáni illetmények a 300 frtos minimumba beszámíttatnak, ezen a réven a tanítónak gazdatiszti, vagy egyéb minőségben teljesített szolgálatai után húzott illetményeit is ugyanazon joggal be lehetne számítani. Ez, t. ház, elvi kérdés. Én a magam részéről meg vagyok győződve, hogy a tegnapi szavazás eredménye lehetetlen, hogy a t. közoktatásügyi minister úr lelkületében bizonyos nyomokat hátra ne hagyott volna. A t. minister úrnak lehetetlen volt fel nem ismernie azt, hogy Magyarország törvényhozásában pártkülönbség nélkül — s ezt kiemelendőnek tartom — a tanítók szomorít sorsának javítása czéloztatott és szándékoztatok. Lehetetlen félreismerni azt a tényt, hogy akkor, midőn egy párt hozzászokott a maga 80—100 és 100-at meghaladó többségeihez, egy kérdésben, a melyben hetek óta köztudomású volt, hogy az a minister, a kit egyénileg mindnyájan kivétel és különbség nélkül tisztelünk, tárczáját köti hozzá, mondom, ha ebben a kérdésben csak 14 többséggel találkozik: ebben annak az állásfoglalásnak elítélése foglaltatik, (Ellenmondás jobb felöl.) melyet a t. minister úr nézetem szerint akkor foglalt el szerencsétlenül, midőn a saját személyét és hozzáteszem, népszerűségét tette válaszfalul a nemzet közakarata és a tanítók igényeinek kielégítése közé. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Lehetetlen félreismerni azt, t. ház, hogy azok a képviselők, a kik tegnap a szabadelvű párt többségében részt nem vettek, távolmaradásukkal bizonyítani akarták azt. (Élénk felkiáltások a jobboldalon: As nem áll! Zaj a szélső baloldalon.) Hát ha ez így van, (Halljuk! Halljuk!) akkor az önök újabbi pártfegyelmi és szervezeti intézkedései rettenetes csütörtököt mondottak, (Derültség a szélső baloldalon.) s hozzáteszem, hogy az a kalap- és kabátolvasási rendszer a tegnapi napon mégis azt bizonyítja előttem, hogy a t. minister úr a többség szavazatában nem propria virtute lett a győztes, hanem az ellenzéknek talán bizonyos mérvű tekintetei által. (Mozgás és zaj jobb felől.) Nem szándékozom a kedélyek izgatására befolyni akkor, midőn ezé lom semmi egyéb, mint az, hogy a t. minister urat azzal az őszinteséggel, melylyel természetesen onnan (a jobbodalra mutat) nem mindig találkozhatik, figyelmeztessem erre a helyzetre. A t. minister urat ez feljogosítja, sőt mint szakministert kötelezi is arra, hogy bizonyos mértékig legyen concilians legalább ason a téren, a melyen oly elvi nehézségek nem forognak fenn, s melyek pénzügyi szempontból sem rónak oly nagy terhet az államra, hogy a minister úr érdemesnek ne tarthatná újból a saját személyét és tárczáját közbevetni, hogy a tanítók helyzetén legalább némi javítás eszközöltessék. Elvileg talán el fogja ismerni a t. minister úr, hogy az az álláspont, hogy a tanítói fizetés minimumába a kántortanítói illetmények bele foglaltassanak, egyáltalában nem tartható, s nem tartható az, hogy erre kizárólag pénzügyi indokok vezethetnének egy államot; azt hiszem azonban, hogy a magyar állam pénzügyei még nincsenek oly szomorú helyzetben, hogy ily helytelen és tarthatatlan elvek mellett a tanítók közt ily különbségeket állapítsunk meg. De nem is járna az államnak valami nagy megterheltetésével, hogy ha kimondatnék az, a mit Okolicsányi László t. barátom javasolt, hogy a kántori illetmények a fizetésbe be ne számíttassanak. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Minthogy már felszólaltam, és minthogy tőlem telhetőleg nem akarok még egyszer alkalmatlankodni a t. háznak, méltóztassék megengedni, hogy egy nem csekélyebb fontosságú körülményre hivjam fel a t. háznak és a t. minister úrnak figyelmét. (Halljuk! Halljuk!) Majdnem napönként kapok a vidékről értesítéseket, — ma is kaptam ilyet, — melyek