Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.
Ülésnapok - 1892-212
J$g m. or»zftf«s flléi ISH-teíjM 4-<% esltto'rtöko'n. menyeknek természetben való kiszolgáltatása megszűnt és készpénzzé változtattatott, és később kénytelenek voltak azért, hogy a tanítókon segítsenek, visszaállítani a természetben való járandóságot. És distingváljunk abban is, mi a nehézség ebben a kérdésben. Hiszen Madarász Imre úgy mint Vajay t. képviselő urak a beszedés nehézségére és a ro?sz qualitásra hivatkoztak. A mi e körülményeket illeti, azokat el • ismerem; de hiszen a törvényjavaslatnak épen most tárgyalás alatt levő szakasza e tekintetben kellő provisiót nyújt, mert ez biztosítja azt, hogy a termény a tanitó közbejötte nélkül szedessék be, és előre megállapított mennyiségben szolgáltassák ki. Azt hiszem, hogy e tekintetben ezután nehézségek fenforogni nem fognak, s ezért kár volna a helyes álláspont elhagyása mellett nehezíteni a tanítók helyzetét. Miután e szerint bebizonyítani véltem, hogy a természetben való kiszolgáltatás nemcsak nem hátrányos, hanem előnyös a minimális tanítói fizetéseknél, remélem, hogy Madarász Imre képviselő úr coneedálni fogja, hogy tisztában vagyok azzal, mit jelent a termékekben való fizetés, és hogy a minimalis fizetésnek ezen alakjára nézve felhozott érveim megállhatnak-e vagy sem, de szíves lesz coneedálni azt is, hogy nem méltóztatott előadói beszédemet eléggé figyelmében részesíteni, a melyben oda konkludáltam, hogy ha a termékekben való fizetésnek kellő időben és qualitásban leendő kiszolgáltatását biztosítjuk: súlyos gondoktól mente-utjük a tanítót. Kérem ezek alapján az 5. §. elfogadását. (Helyeslés jobb felől.) Bernáth Dezső jegyző: Hock János! Hock János: T. ház! Felszólalásomat röviden kívánom megokolni, (Halljuk! Halljuk!) hogy tisztán és teljesen kidomborodjék a módosításnak ezélja és értelme. Az 5. §., a melyet a t. előadó úr éppen most említett meg, intézkedik arra nézve, hogy a tanító fizetésének az a része, a melyet terményekben rónak le, ki által legyen beszedve és milyen időközökben legyen az a tanítónak kiszolgáltatva. Megszabja tehát e szakasz a beszedés módját és a kiszolgáltatás határidejét, de nem szabja meg a termesztmények minőségét is, a mi pedig a legfontosabb. (Úgy van! bal felöl.) Mert mit használ, ha a tanítónak beszedetjük a gabonát s neki a rendes időben ki is adjuk, de az olyan haszontalan terraesztmény, hogy egyállaláb; n nem tudja értékesíteni. Tudjuk, hogy a köznép nem csinál abból valami nagy lelkiismeieti serupulust, hogy rozs alját, ocsút, s azt a haszontalan szemetet, melyet másutt értékesíteni nem tud, kiadja a tanítónak és a papnak párbér és leclicale fejében. A köznép nem is tartja érdemesnek, hogy ezt titkolja. Magam I hallottam, midőn egy jómódú gazdának a cseléd jelentette: »Annyira konkolyos a rozs, hogy a lovak nem eszik meg«. És a gazda azt felelte : »Ha a lovak nem eszik meg, töltsd bele a kisebb hombárba, jó lesz a tanítónak«. (Derültség.) Az ily terményekben kiszolgáltatandó járandóság hasznavehetőségét legjobban jellemzi az a régi ismert történet, hogy a fiatal káplán szemrehányást tett a plébánosnak, miért nem teszi ki 20 akós hordóját, hogy beszedje azt a bort, a mely neki a szerződés szerint jár? Mikor aztán az öreg pap meghalt és a káplán lett plébános, az kitette a 20 akós hordót. A gazdák ki is vetették maguk között, ki mennyi mustot tartozik bele tölteni. Tele is töltötték a hordót, de a pap hiába várta, isogy a mást felforrjon, mert mindenki úgy okoskodott, hogy az az egy pint viz, a mit ő beleönt, meg se látszik. (Élénk derültség.) így van a gabonafizetéssel is. S népünk e kicsinyes ravasakodását nem is tudom nagyon elítélni. A hiba nem annyira bennük van, mint az intézményben, mely a párbért és lecticalet, a hűbériség ez ósdi maradványát fentartja még ma is, a mikor az a modern életviszonyok negligálása és valódi anachronismus. Mióta meg, szűnt a csere viszony és a közgazdasági érték [ heh ébe forgalmi érték lépett, nem termesztményekkel szokás fizetni, hanem pénzzel. De tovább megyek; ez nemcsak meghaladta idejét, hanem a legigazságtalanabb kivetése a terheknek. A középkorban, a jobbágyvilágban, mikor a földhöz olcsón jutott az ember, annál több terhet bírt viselni, minél több munkaerőt birt odaállítani. A szegény ember ekkor a nngy családot isten áldásának tekintette, mert így jobban művelhette földjét, s több volt a haszna is belőle. De most a teherviselés elve a fokozatosság, a progressio, és nem a családtagok számára kell azt basirozni, hanem magára a földre, a föld terjedelmére kell alapítani. (Helyeslés bal felől.) Es igazán ideje volna már erről gondoskodni, vájjon a modern kor igényeihez megfelelően nem kellene-e átalakítani és módosítani a párbért, a lecticale kivetését és beszedését is. Mert minden institutio csak addig tiszteletreméltó, még annak alapfeltételei benne vannak a kor szellemében. (Helyeslés bal felöl.) Üres és tarthatatlan lesz minden institutio, mihelyt azon átgázol egy másik kor, s beállanak más életviszonyok. (Igás! bal felől.) Igazságtalan a mai korban a termesztménybeli illetékek fizetése, igazságtalan azok kivetései főleg azért, inert a mai világban a teherviselésnek egyetlen jogosult alapja a progressio. Az a 10.000 holdas birtokos, kinek kevés családtagja van, e régi rendszer értelmében épen anynyit, vagy sokkal kevesebbet fizet papi járandó-