Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-210

132 210, orssstgos Ülés 1808. május 2 4n, kedden. egyetlenegy sem lesz az eddigi iskolafentartók közííl, aki a 300 frt minimumot igénybe nem veszi. Már most, ha ezzel a számítással tovább megyünk a 400 frtos minimumra, akkor a számításnak annak kell lenni, hogy minden iskolafentartó igénybe veszi a 100 frt többletet. Ha ez így van, ha a ministernek ez az álláspontja helyes lenne, — a mit különben nem fogadok el, mert meg fogjuk látni, mikor majd jelentését be fogja mutatni, hogy nekünk lesz igazaágunk, a kik azt mondjuk, hogy az iskolafentartók nagy része nem fogja a 100 frt emelést igénybe venni, — de ha az ő okoskodása helyes, akkor úgy áll a dolog, hogy tulajdonképen az iskolák államosítása már ezen javaslat által bekövetkezett, a mennyiben a 60 frton felüli segély igénybevételével a felügyeleti és fegyelmi jogkör lényegében és egész mértékében az állam hatalmába kerül. Ez ugyan maga mintegy átaeneti intézkedés, igaz, hogy partialis államosítást jelent, és nekem azt kell hinnem, hogy az a minister, a ki ezt elősegíti, elvileg az iskolaügy államosításának a híve. Ezért vagyok kiváncsi arra, hogy a t. minister úr e részben miiyen álláspontot foglal el. A magam részéről csak annyit jegyzek meg: »Qui vult habere finein, debet et velle média.« A milyen a tanító, olyan az iskola, a, milyen a% iskola, olyan az ország és a parlament, (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) T. ház! A ki jó tanítót akar, annak meg kell adnia a tanítónak a megélhetésére szükséges eszközöket is. Meg kell adnunk ezt, hacsak nem akarunk Confucíus tanítványai lenni, a kire vonatkozólag bizonyára a minister úr is olvasta azon feljajdulást, hogy Confucius is azt mesélte, hogy a tanító oakugyan olyan hűséges, mint az eb, de aztán úgy is bánnak vele, mint az ebbel. Remélem, hogy az a kor végre valahára elmúlt, a mikor ennek a mondásnak jogosultsága volt. Midőn a t. minister urat az egyik elleniek 400 forintos másik még annál is tovább menve 600 forintos minimumra sarkalja, midőn tehát nem lehet aggodalma az iránt, hogy oppositioval állhat szemben, ha a tanítók helyzetén lényegesen javít: akkor ő felveti a tárczakérdést, és még azt mondja: mily nagy érdeme, hogy ezt ily népszerűtlen kérdésben teszi meg. Csakhogy mi nem ez okidról mérlegeljük e dolgot, hanem arról, helyes-e, hogy a minister úr ily kérdésben, hol a pártok között sincs véleményeltérés, saját testével fedezi a pénzügy ministert, hogy a tanítók helyzetén javítania ne kelljen. A t. minister úr azzal áll elő; az Isten szerelméért, hogy adhatnánk a tanítónak 600 forintot? Mit szólnának a szegény papok? No már, hogy a t. minister úr a papokkal akarja a tanítókat megéheztetni, ez olyan új theoria, mely teljesen beleillik abba a dicsőséges, liberális programmba. Jól tudjuk, hogy a kongrua bizottság 800 forintban állapította meg a katholikus papok fizetés minimumát, — igaz, hogy a minister úr nem ér rá a kongruakérdést rendezni, — de azt is jól tudjuk, hogy a katholikus papnak fizetése mellett még stólája is van! S a t. minister úr azt mondja: vigyázzatok! ha a tanítónak 600 forintot adtok, a pap majd fellázad, hogy neki mért nem adtok többet? De ugyanaz a minister elveszi a paptól az anyakönyvvezetést, vagyis jövedelmük jelentékeny részét és azzal argumentál: azért ne adjunk a tanítónak több fizetést, mert a papnak sincs több. Utóvégre kisül, hogy az állami anyakönyvvezetés azért hozatik be, hogy a néptanítók koplaljanak. (Derültség bal felől) Ez a minister úr lánczolatos okoskodása: elveszem a papoktól az anyakönyv vezetést, a mivel kéve sebb lesz a jövedelmük s aztán azt mondom: a tanítónak ne adjatok annyit, hogy a papok fel ne szólaljanak. Ennélfogva te tanító koplalj. A minister úr feltalálva ezt a modern filantropiát, hozzátette: csodálatos dolog, sok tanítónak eddig is 100—150, 200 250 forint fizetése volt s mégis megélt! Elmondtam az általános vitában, hogy hogyan élt meg, úgy hogy egy kolbászért bárom dictioí is elmondott, azonkívül volt kántor és valóságos kisegítő gazda tiszt. Foglalkozott kőrisbogár szedegetésseí, nadragulya s pióezagyü'jtéssel, fogdosott rigó kat és csízeket. (Derültség a szélsőbalon.) Ha a. minister úr ezt az eldorádó akarja a magyar tanító számára a jövőre is fentartani, akkor én is azt mondom : persze, hogy megél az a sze gény tanító, mert mikor már minden mesterségbői kikopott, mikor már sem a piócza szedésnek nincs sezoiija, sem a rigófogdosásnak, akkor kovácsszeget kovácsol az a szegény tanító. Akárhány helyütt láttam. Megélni igenis megélt, mert azt tudjuk, hogy az ég is táplálja az ő madarait és a szerencsétlen tanító akár hogyan, éhenkórász módra nemcsak megél, hanem a t. kultuszmioister úr dicsőségére népdalok és népszínművek egyik hősévé vált, mikor a kop • laláära és nélkülözésre kellett gúnypéldát felállítani. (Igaz! Úgy van! a szélsőbalon.) Hanem megélt és azon kultuszminister kegyes gondoskodása után, ki így gondoskodik róla, a jövőben is meg fog élni, de hogy ez azután valami nagy kultúrpolitika legyen,diogy a kultuszminister feláll és azt mondja, hogy eddig is megélt az az ember, midőn idejének legnagyobb részét, 12 hónapból tizet ily mellékfoglalkozásoknak volt kénytelen szentelni s csak 2—3 hónapot a gyermekek nevelésének, midőn az önképzésre semmit sem fordíthatott, hogy a t. minister úr