Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-210

210. orsssrtgos ülés 18»8. május 2-án, kedden. 131 A múltkor egy határozati javaslatot volt szerencsém benyújtani, a melyben a népoktatás államosítását, a kötelező és ingyenes oktatás­nak törvényhozásilag leendő szabályozást kér­tem kimondani. Ennél a határozati javaslatnál nekem a zárszóhoz is jogom lett volna. Nem azért, mintha kecsegtethetném magamat a merész­séggel, hogy az én szavam a szavazáson vala­mit változtathatott volna, beszélek most erről, hanem azért, meri a törvényhozás iránt tartozó tiszteletből köteles vagyok elmondani, hogy mi­kéntjutottam abba a furcsa helyzetbe, hogy én a zárszavamat, melyet elmondani akartam, el nem mondtam. Háiomnegyed egy óra volt; gróf Apponyi Albert képviselő úr még beszélt, utána* még egy szónok is fel volt írva, továbbá tudtam, hogy a minister úr nyilatkozni fog, és hogy azonkívül a szombati ülés napirendjére még kérvények is ki voltak tűzve. Én tehát tiszteletteljes kérdést intéz­tem az elnök úrhoz, vajjun nyugodtan távozhatom-e a képviselőházból, és hogy kerűl-e reám a zár­beszédelmondásának sora. Nem kétlem, jóhisze­müleg, azt a megnyugtató választ kaptam, hogy ez semmi esetre be nem következik, s én elutaz­tam. (Derültség jobb felől.) De ez meg csekélyebb része a dolognak. Megtörténik ekkor az, hogy feltétetik az én határozati javaslatom szavazásra és szembeállít­tatik az a törvényjavaslattal. A t. elnök úr, a képviselőház mélyen t. elnöke úgy tette fel a kérdést, hogy, ha én magam jelen vagyok, kény­telen lettem volna saját határozati javaslatom dlen szavazni. Már most, t. ház, azt is tudom, hogy ez nem szándékosan történt, de a mikor itt egy képviselő kijelenti, hogy a törvényjavas­latot általánosságban elfogadja, a mikor az a képviselő, akár legyen is, világos magyarsággal kifejti álláspontját, hogy határozati javaslatát oly czélból adja be, hogy a népoktatási törvény megfelelő revisioja eszközöltessék, s a képviselő­ház elnöki székéből a kérdés mégis a törvény­javaslattal szemben tétetik fel: akkor nekem, a ki mély tisztelettel adózom az elnök úr sze­mélye, jóakarata és jóhiszeműsége iránt, judi­eiuma iránt annyira kétségbe kell esnem, hogy jövőre kénytelen leszek a legnagyoab ellen­őrzést gyakorolni, hogy hasonló módon ne jus­son a parlament abba a kényes helyzetbe, hogy azok is, a kik meg akarnak szavazni egy ha­tározati javaslatot, az ellen legyenek kénytele­nek szavazni, mert a törvényjavaslatot magát elfogadják. (Helyeslés a szélsőbalon.) De ez kisebb része a dolognak, t. ház. Ha a parlamentben a népoktatás kérdése szőnyegen forog, s ilyen, az európai közvéleményt mozgató fundamentális oktatás politikai kérdés vette­tik fel, — nem mondom, hogy én találtam ki, hiszen a minister úr tudja, hogy e kérdésnek van litteraturája, és van históriája, — akkor a legkevesebb, a mit a parlamentben várhatunk, hogy a t. szakminister úr legalább legyen annyira kegyes, hogy megmondja, vájjon híve-e ezen rendszernek, igen, vagy nem? De a t. mi­nister úr csak annyit mondott, hogy ne mél­tóztassék ezt a határozati javaslatot elfogadni. Hogy ez argumentatió azzal a szabadelvtípárttal szemben, a melynek az is elég, ha a t. mi­nister úr egyszerűen azt mondja, hogy ne tes­sék elfogadni ezen határozati javaslatot, ezt elhiszem; de engedjen meg nekem a minister úr, hogy az alkalmat újra megragadjam; újabb beszédet nem akarok ugyanezen kérdésről tar­tani, s fentartom magamnak, hogy a jövő költ­ségvetés alkalmával bővebben foglalkozzam ez­zel, de a mikor a minister úr ezen határozati javaslattal szemben csak annyit mondott, hogy elfogadott volna egy határozati javaslatot, a mely őt egyenesen a népoktatásügy revisiojára utasítja, de nem mondta míg, hogy híve-e a minister úr akár az államosításnak, akár az in­gyenes oktatásnak, nem pro nunc ezen tör­vényjavaslatról beszélek, hanem a jövendő tör­vényalkotás munkája szempontjából még nem is tá­jékoztatja a minister úr a házat: akkor engedje meg, hogy egész világossággal, s egész tisztelettel arra kérjem, hogy legalább legyen szíves bennünket tájékoztatni az iránt, hogy a kultuszminister, a vallás- és közoktatásügyi ügyek jelenlegi keze­lője, híve-e ezen rendszernek, s szándékozik-e valaha ezen rendszerre lépni vagy pedig nem? (Helyeslés a ssélsö baloldalon.) Ha nem, akkor le­gyen oly kegyes, fejtse ki álláspontját az iránt, hogy miért nem. Ez volt ezélja a határozati javaslatnak, még pedig azért, mert ezen törvényjavaslat mel­lett — meglehet, balga módon, helytelenül — abban a téves felfogásban voltam, hogy a t. kultuszminister úr, a ki támogatója az egyház­politikai kérdésekben a kormány álláspontjának, sőt nemcsak támogatója, de annak egyik vezér­szereplője, ha bírt azzal a bátorsággal, hogy abban a kérdésben a felekezetek jogaiba bele­nyúljon, holott egyik legnagyobb számú feleke­zet szentségnek deklarálja a házasságot, ha bírt azzal a bátorsággal, hogy elveszi az anya­könyveket a felekezetektől, hát itt a népoktatás kérdésében bizonyára bírni fog azzal a férfias bátorsággal, hogy levonja ezen a téren a con­sequentiát, és az államosítás mellett fog lánd­zsát törni, annyival inkább, mert ezen minimum kérdésének megállapításánál, úgy látom, a t. minister úr a számításokat arra alapítja, hogy a minimumot, a melyet ő megállapít, minden felekezet igénybe fogja venni, úgy, hogy az ő számadása olyan alapra van helyezve, hogy 17*

Next

/
Oldalképek
Tartalom