Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.

Ülésnapok - 1892-210

210. omüágos «íés 1898. májas 3-án. keMen. 1S9 Schvarcz öyula t. képviselő úr minapi felolvasásában oly lelkesen kezdte declamatioját, hogy az ember azt hitte, hogy no most rögtön megpuhítja még a t. kormánypártiak szivét is. És ékes dictiojának a vége mi lett? (Derültség a szélső baloldalon.) Az, hogy kéri megszavazni még a 300 forintos fizetési minimumot is, sőt a 400 forintosat is, ha az iskolafentartó vallási testületek ezt kérelmezik, sőt kijelentette, hogy kész volna többet is megszavazni, de rendkívül fontos reformjavaslatok várnak megvalósításra, és ezekre először is pénz, másodszor pénz, és harmadszor is pénz kell. Tehát a kilátásba helyezett reformok költségeit koplalják meg a szegény tanítók, hisz a koplalásban ők már ágy is mesterek. (Tetszés a szélső baloldalon.) Uraim, minden reformköltséget, akár van azokra pártpolitikai czélon kivűl szükség, akár nincs, a szegény tanítókkal koplaltatni meg, ez több a politikai cynismusnál, ez a politikai frivolitás határait érintő kegyetlenség, szivtelenség. Egyébiránt feltéve, de meg nem engedve, legyenek bár a kilátásba helyezett reformok bármily szükségesek és költségesek helyes kulturadói kulcs megállapítása mellett nemcsak tanítóink helyzetén lehetne a szükség arányához képest javítani, de még a kis gazdák terhein is könnyíteni. Mert ha anomáliaként említtetett a pénzügyi tárcza minapi költségvetésének tárgyalásakor, hogy egyes nagybirtokosok teljesen kivonják magukat jelen adózási rendszerünk mellett a községi pótadók terhe alól, ugyanezen anomália fennáll a kulturadózás tekintetében is. Tisztelettel adózom én azon nagybirtokosoknak, kik önként ezreket áldoznak a nemzeti kultúra czéljaira, de sajnos, jelentékeny azok száma is, kik a kulturadózás alól kibújnak. Csak ezt az anomáliát kellene megszűntetnie s rögtön eltűnnék az a sokat emlegetett, pénzügyi nehézség, mely a tanitói fizetés méltányos és igazságos rendezésének útjában áll. Adózási rendszerünk reformjánál a kulturadó helyesebb kulcs szerint való kivetését is nem ajánlhatom elég melegen a t. pénzügyminister úr becses figyelmébe. S itt a kulturadó gondolatánál nem fojthatom el sajnálkozásomat a felett, hogy a javaslat oly kis méretek keretében mozog, melyeken belül néptanítóink nyomasztó helyzetének egy égető sebén segíteni sem lehet. Pedig ez a seb nemcsak kiáltó anachronisurasa végéhez közeledő századunknak, hanem a tanítói existentia mellett a tanítói tekintély megóvásának is kiváló fontosságú kérdése. (Zaj jobb felől.) Kérem, ha az urak közül akar itt valaki beszédet tartani, akkor én, mithogy mi a számKÉPVH. NAPLÓ. 1892—97. XII. KÖTET. arányt illeti, úgy is előnyben vagyunk, szívesen leülök és hallgatok. (Halljuk! Halljuk!) Elnök: Csendet kérek! (Halljuk! Halljuk!) Vajay István: T. ház! Néptanítóink jelentékeny része még máig is nyers termesztmenyekben kapja fizetésének egy részét. A ki ismeri a falusi életet, csak annak lehet fogalma róla, hogy az ily nyers terménybeli járandóság beszedése sok helyen mennyi izetlenséggel, kellemetlenséggel, zsörtölődéssel, a tanítói tekintély fokozatos hanyatlásával jár. Arról nem is szólok, hogy némely zsugori gazda tiszta gabona helyett ocsuval és rostaaljával szeretné megváltani a terhet, a mi a szegény embernél néha nem is volna csoda, mert ezek sújtatnak legaránytalan ab búi, s mégis többnyire ezek a legbecsűlettudóbbak, s a jobb módúak többször a rosta aljasok. Ha egy szegény negyedtelkes embernek van két házas fia, akkor hárman a negyed telektől háromszor annyit fizetnek, mint egy hat fertályos, mig gyakran a száz hold számra birtokló birtokosok egészen menten maradnak a tanítói fizetés terhétől. Ehhez járul a gyűlöletes 15 krajezáros új iskolaadó a nyugdíjalapra. Kevés adónem van, mely ennél igazságtalanabb, mert a legszegényebb embereket sújtja legérzékenyebben, kiknek tudalevőleg legtöbb gyermekük szokott lenni. Ha tehát birtokarányban vettetnék ki az iskola, vagy mondjuk egy szóval a kulturadó, akkor egy csapásra meg lehetne szépen oldani a vajúdó tanítói fizetésrendezés és kongnia kérdését, melynek számos előnye mellett egyik legjelentősebbje az volna, hogy mig egyrészről a szegényebb emberek terhein nagyot könnyítene, az alatt a gazdagabbak sem halnának bele a teherbe, az egyház szolgái és a tanférfiak nem ismernék azt a gyötrő kínt, mely a nyers termények beszedésétől elválaszthatlan. Egy ily nagyszabású alkotásért szívesen nyújtanám a t. kultu^zminister úrnak az elismerés pálmáját, a mit azonban a jelen javaslatért a legjobb akarat mellett sem tehetek meg. Ez a javaslat is a szatócs liberalismus műhelyéből került elő, s a többszörösen vedlett czég hírnevéhez teljesen méltó alkotás. A cserekereskedési elv ezen javaslatban is élénken kidomborodik, s a »do, ut des, facio ut facias* szabálya egész meghatóan érvényesül: »Hitvallásos iskolák kaptok ugyan áliami segélyt; de ha ezt hetven forintnál nagyobb mértékben igényelitek, humiliate capita vestra, attamen non Deo, sed idolo gubernii et ministerii.* Igen, a néhány ezer oláh daszkál, kik eddig nyomorult 50, vagy 70 forintért eloláhosították téli mulatságból a magyar Szabókat és Farkasokat, hogy ezek, még ha az intelligentia sorába lépnek is, annyira gyűlölnek mindent, a 17