Képviselőházi napló, 1892. XII. kötet • 1893. április 26–május 30.
Ülésnapok - 1892-210
ím ÜLÖ. »mágM ülés 189*. má}ns 2-An, kedden. (Mozgás jobb felől) Ereszszük el tehát megelégedetten ezt a vendégsereget, t. ház, s méltőztassannak hozzájárulni Szinay Gyula t. barátom határozati javaslatához, melyet én a magam részéről pártolok. (Élénk helyeslés a szélsőbalon.) Horváth Ádám jegyző: Vajay István! Vajay István: T. képviselőház! Nem lehetek annyira naiv, hogy felszólalásom eredményét illetőleg magamat illusiokban ringassam. Elvégre, ha azt látjuk, hogy az ország törvényhozásának azon pártja, a mely számra nézve a legtekintélyesebb, egy ilyen javaslat tárgyalása alkalmával oly tömött padsorokkal tüntet, mint a minőket szemlélni szerencsénk van, akkor tudjuk nagyon jól, hogy az ellenzéken beszélhetnek az angyalok nyelvén, rendelkezhetnek a szónoki varázs ellenállhatlau hatalmával, az eredmény mégis csak egy lesz. Különben nem ez a jelenség az, a mely bánt. T. képviselőház! A hazafiúi tájdalom keserűségének minden kínzó gyötrelmét érzem szívemben, midőn a tanítói fizetés rendezéséről szóló törvényjavaslat 1. §-ánál a minimum oly összegével kell foglalkoznunk, mint a minőt a t. vallás- és közoktatásügyi minister úr saját vallomása szerint is, mint ő maga is bevallá, a pénzügyi körülmények mérlegelésének súlya alatt fájó szívvel előterjeszteni kényszerült. (Halljuk! Halljuk!) Igazságérzetem megköveteli ugyan annak bevallását, hogy ä javaslat tényleg a haladást s fokozatot tervezi, de ez a javulás meg nem vesztegetheti annyira ítéletemet, hogy a javaslat hiányairól hallgassak. (Helyeslés a szélső baloldalon.) A javaslat alaphiányaként a 300, illetőleg most már feltételesen beállított 400 forint minimum jelentkezik. Az eddig elhangzott kritikai megjegyzések után nem akarom a jelzett minimum csekélysége éselégtelenségének felesleges bizonyítgatásával fárasztani a t. ház becses figyelmét, hiszen a mit komolyan tagadni nem lehet, annak igazsága már önmagában annyira szembetűnő, hogy bizonyításra egyáltalán nem szorul. (Úgy van! a szélső hal oldalon.) Az pedig kétséget nem szén ved, hogy 300 vagy 400 forintos fizetési minimum mellett elhanyagolt népoktatásügyünket nemcsak felvirágoztatni nem lehet, de még a kezdetlegesség, a tespedés sorából sem leszünk képesek kiemelni. Nem pedig egyszerűen azért, mert 300 vagy 400 forintos fizetésből okleveles tanítónak családostól megélni, ruházkodni, gyermekeket taníttatni s nevelni nem lehet. (Úgy van! a baloldalon.) A hol pedig nincs élet, legföljebb tengődés, ott komoly munkáról, nemzeti és állami feladatok megoldásáról és teljesítéséi ől még álmodozni is vakmerőség. (Halljuk! Halljuk!) Ép ezért nemcsak méltányosnak, igazságos 4nak és jogosnak tartom a tanítók 600 forintos fizetési minimumra vonatkozó kérelmét, hanem magyar állami és nemzeti szempontból elodázhatatlan szükségnek is. Mert vagy meghozzuk a nemzeti egységet, gyümölcstermelést, méhészetet, házi ipart és egyéb közgazdasági ágakat megteremteni hivatolt nemzeti kultúra számára a szükséges áldozatot, vagy nemzeti létünk alapfeltételéről reménytelenül lemondunk. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Kultúrpolitikánk ezen csüggedt irányát lehet ugyan magyarázni pénzügyi nehézségek és akadályok erős hangsúlyozásával, de menteni nem. Mert ha pénzügyeink jelen állapota valóban lehetetlenné tenné, — a mit nem hiszek, — a nemzeti kulturczélok kellő honorálását, a felelősség súlya alól akkor sincsen feloldva az a vészes államkormányzati rendszer és politikai irányzat, mely luxus-kiadások czéljaira fordítja nélkülözhetetlen és szükséges nemzeti intézmények költségeit. Ha egy magánember családtagjainak élelmezési, ruházási és egyéb szükségleti költségeit luxus czélokra fordítja, eliszsza, elkártyázza vagy eldorbézolja, azt mondjuk rá, hogy szívtelen, lelkiismeretlen, paniferda, elveszett ember. Ha ellenben ministerek űznek ehhez hasonló garázdálkodást a reájuk bízott nemzeti vagyonnal, akkor a mesterségeden és erőszakkal csinált többség megéljenzi, magasztalja s felmenti őket a komoly felelősség terhe alól. Pedig a tanügyi tárcza különben is nagyon vékonyan jutott n.illióival évek során át ily luxus gazdálkodási rendszer űzetett a fényes, czifrábbnál czifrább luxűriosus tanügyi építkezések terén, felejtve azt, hogy minden fölösleges czafrang költsége a nemzeti kultúra éhező szájából vonta el a szükséges, síit nélkülözhetetlen falatokat. És így vagyunk sok más egyébbel is. Pázmándy Dénes t. képviselőtársam a költségvetési vita folyamán mondotta, hogy a nemzeti operaházra éveukint fordított százezrek összege kidobott pénz. S Horváth Gyula t. képviselő úr az okát is megmondta ennek, mikor kijelentette, hogy egy operai előadást meghallgatni valóságos »szenvedés a hazáért«. S uraim, addig, míg a nemzet közadóiból százezrek fordíttatnak ily luxűriosus kiadásokra, a nemzet napszámosai, a tanítók ezrei éheznek, fáznak, rongyoskodnak, dideregnek, nélkülöznek családtagjaikkal. De azért ebben az országban, a mint Visontai t. képviselőtársam a minap elmésen megjegyezte, a felkergetett árfolyamú liberalisinus e bőséges esztendejében nagy a liberalitás, a bőkezűség, a hangzatos, bombasztikus frázisok hangoztatásában.
