Képviselőházi napló, 1892. X. kötet • 1893. márczius 7–márczius 24.

Ülésnapok - 1892-180

Í68 1*8. ar*«if-o» m*« IÍH. taártatti i4*6n, itáim. az igen t. oumster úr emelt ellenünk. En azonban tudom, hogy mi tévesztette őt meg? Megtévesztették azon közbeszólások, a melyek — készséggel elismerem, mert az igazságnak felel meg — e padokról némely olyan passus folytán hangzottak el, melyekről következtetni lehetett, hogy helyeslik a támadó szónokok beszédét. De t. ininister úr, azok a közbeszólások nem az elveknek szólottak, hanem szóltak azon eljárásnak, melylyel a t. kormány ezen, szerintem igen helyes elvek, megvalósításához fogott. Kifejezését találta ama közbeszólásokban azon bizalmatlanság, a melylyel a t. kormány iránt mindegyikünk viseltetik, nemcsak közjogi szempontból, haneai épen azon eljárás miatt, melyet e kérdésben is követ. Óriási különbség van a kettő között. Talán méltóztatnak rá emlékezni, hogy mindjárt november 23-án, a mikor a t. ministerelnök úr itt prugrammját elétik terjesztette, én rögtön bátor voltam azt a megjegyzést tenni, hogy, habár egyénileg nagyon örvendek, hogy ezen eddig csak általunk hirdetett elvek már a kormány programmjában is helyet foglalnak: mégis azok az általános elvi kijelentések, melyeket a ministerelnök ár akkor tett, — meggyőződésem szerint — az ügynek többet ártottak, mint használtak. Megmagyaráztam, hogy miért? Azért, mert a t. ministerelnök úr időt engedett az agitationak, mintegy felhívta azt, felhívta főkép azáltal, hogy noha világosan kijelentette, hogy ezen egyházpolitika elvi kije lentéséhez megnyerte ő Felségének előzetes beleegyezését: hozzátette világosao, »de csakis általánosságban«, a mennyiben ő Felsége fentotta magának, hogy majd csak ha a részletes javaslatok ki lesznek dolgozva, jelenti ki, hozzájuk járúl-e vagy sem? Ez — nem mondom szándékosan — de tényleg intés volt arra nézve, hogy az agitatio mily téren és alapon indíttassék meg e politika ellen í Megerősítette bizalmatlanságunkat, mint bátor voltam jelezni, az indemnity-vita alkalmával az a körülmény, hogy a kormány, míg itt a képviselőházban e kérdések megoldását kabinetkérdésnek jelentette ki: saját pártja kebelében azt nyílt kérdésnek hagyta, vagy mint a ministerelnök úr utóbb reetificalta, nyílt kérdésnek declarálta addig, míg a javaslatok a törvényhozás előtt nem lesznek. Engedelmet kérek, ezt teheti a ház bármely pártja, sőt teheti akkor is, mikor a törvényjavaslatok már a ház asztalán lesznek: de nem teheti a domináló párt, az a párt, mely hivatva van az ország sorsát intézni. Ott kell, hogy j.árt és kormány egy legyen, nemcsak akkor, midőn a javaslatok már itt fekiisznek, hanem már az irányelvekre nézve is, melyek alapján a törvényjavaslatok elkészülnek. (Úgy van! a szélsőbalon ) De megingatta bizalmunkat a jelen vita kezdetén azon — elismerem — kiválóan jeies beszéd is, a melylyel az igen t. cultusminister úr a vitát megindította. Nagy figyelemmel hallgattam végig azt a fejlődési történetet, a melyet előttünk a t. minister úr kifejtett, mert az a kérdésnek, helyesebben szólva saját magának fejlődési története e kérdéssel szemben. Meggyőződtünk ebből, egyrészt a felől, hogy a t. minister urat mindig a legnemesebb szándék vezérelte abban az irányban, hogy a vallási békét lehetőleg megmentse és fentartsa ebben az országban, de másrészt meggyőződtünk arról is, hogy az a politika, a mely minálunk hosszú évek óta, hosszú tapasztalat és hosszú gondolkodás után igazi meggyőződésünkből fejlődött és izmosodott meg: a t. kormánynál úgyszólván csak szükségből keletkezett 0 maga beismeri, hogy csak azért karolta fel a teljes vallásszabadságot, az anyakönyvvezetést és a polgári házasságot, mert más utat nem talált, (ügy van! bal felől.) Nagy különbség van e kettő között, ha egy államférfiú taszigáltatva a körülmények által, nyomról-nyomr i közeledik egy bizonyos pont felé, a melyet mi helyesnek találunk és egészen más, mikor az a kormányférfiú valóságos államférfiúi előrelátással mindjárt kezdetben az első symptomák jelentkezése alkalmával (Helyeslés a a szélsőbalon.) rögtön kitűzi a végeszközt, melylyel a nagy czélt elérni akarja. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Keveset szándékozom foglalkozni a kormány programmjának két első pontjával, vagyis a vallásszabadságnak és a zsidó vallás reeeptiójának kérdésével. E kettő annyira összefügg, iiogy alig lehet az egyiket megítélni, mielőtt a másikat concrét alakban magunk előtt nem látjuk. Arra nézve, hogy megítélhessem, mennyire szükséges egy vallást a bevett vallások sorába iktatni, látnom kell, miiyen alakban, milyen mértékben akarja valósítani a t. kormány a vallásszabadságot, mert tudok képzelni oly alakot, melynél az új vallást a bevett vallások közé sorozni teljesen felesleges, és tudok képzelni olyat, a melynél az csakugyan szükséges. Csak egyre vagyok bátor némely eddig fölszólalót figyelmeztetni, a mi különben a püspöki memorandum egyik pontjában is benfoglaltatik, hogy tudniillik nem ellenzik ugyan elvben a zsidóvallás receptiojáí, de bizonyos kivételeket mégis akarnak ez irányban tenni a többi bevett vallásokhoz képest. Én azt hiszem, hogy lehet szó arról, recipiáljuk-e azt a vallást: igen vagy nem? De, a mely perezben kimondjuk, hogy recipiáljuk, hogy az egyenlőség alapjára akarjuk fektetni vallási reudezkedésüket, akkor lehetetlen valamely kivételt fenni, mert kivételekkel egyenlő-