Képviselőházi napló, 1892. IX. kötet • 1893. évi február 16-márczius 6.

Ülésnapok - 1892-159

44 15*. országos ülés 1898. február 17-én, pénteken. hogy a tanügy terén működő egyénekre a magasabb fizetési fokozat alkalmazása, kapcsolatban a magasabb rangosztályba juthatás lehetőségével, mely utóbbi nincs a budapesti alkalmaztatáshoz kötve, figyelemre méltó előny. Igaz, t. ház, ez szó szerint így van a javaslatban, de minden alkotmányos országban, ha a ministeri nyilatkozatokra lehet valamit adni, e törvényjav-slatnak a tanárokra vonatkozó része már a, közoktatási bizottságban is eszmecsere tárgyát képezte egy alkalommal, a mikor a t. közoktatásügyi minister úr kinyilatkoztatta, hogy e törvényjavaslat keretében a fővárosi középiskolai tanárok legnagyobb része, a vidékiek közül pedig csak 18 -19 fog bejutni a VIII. rangosztályba. A számhoz nem ragaszkodhatom, mert tévedhetett, de ez mindenesetre oly nyilatkozat volt, a melyre beszédemben támaszkodhattam. Igaz, hogy a t. közoktatásügyi minister úr egy másik ülésben bejelentette, hogy a t. pénzügyminister úr ragaszkodik a rangosztályok fentartásához, és én sajnálom, hogy a t közoktatásügyi minister urnak e tekintetben nem volt oly szilárd meggyőződése, mint a t. igazságügyminister urnak, a ki a maga bíráinak érdekeit lehetőleg megtudta védelmezni. Tudtam én, hogy mit beszélek, mert azon minisben nyilatkozatra támaszkodtam, de nem voltam elkészülve arra, hogy ebben a törvényhozásban valakinek azt mondhassák, hogy nem készült el. Mondhatja egyik képviselő a másiknak, hogy talán tévedésben van, talán nincs tisztában a kérdéssel, de senkire sem mutathat ugy rá senki, még ha ministerelnök is, hogy nem készült el. Különben a t. ministerelnök úrnak úgy szombati, mint tegnapi beszéde hemzseg a túlságosan önérzetes kifejezésektől. Ilyenek: »a t. képviselő úr nem olvasta a javashitot.« »A t. képviselő úr nem foglalkozott a javaslattal.'' »A t. képviselő úr alaposabban foglalkozhatott volna a javaslattal« ; ezek mind oly túlságos önérzetre vallanak, a melyek, — bocsánatot kérek, — a legkevésbbé sem engedhetők meg egy más képviselővel szemben, mert én azt hiszem, hogy a kik felszólaltak, valamennyien olvasták a javaslatot és foglalkoztak vele. A második megjegyzése a t. ministerelnök úrnak vonatkozott azon állításomra, hogy az alatt a félóra, vagy egy óra alatt a fölöttes tanhatóság, — értein alatta a főigazgatót, — nem képes magának bírálatot szerezni; nem képes az alatt megítélni, mennyiben érdemes az a tanár, és mennyiben nem? Hozzátettem, — ha jól emlékezem, — hogy hiszen, a mit akkor nyújtanak a tanárok, nem egyéb ártatlan szem fény vesztésnél. Erre a t. ministerelnök úr azt mondoUa, hogy aligha van mandátumom e nyilatkozatra. Hát igenis van mandátumom. Mert a mikor választóiul részéről az a megtiszteltetés ért, hogy a törvényhozás tagjai közé beválasztattam, akkor egyszersmind azt a megbizatást is kaptam, hogy mindig kimondjam, a mi legjobb meggyőződésem. (Helyeslés a szélső baloldalon.) És nekem ez meggyőződésem volt, és az ma is, és ezt fenn is kell tartanom. » De, t. ház, miben áll ez a bírálat? Bemegy a főigazgató az osztályba, a melyben a tanár már magyaráz és ezt meghallgatja. Ugyan ki volna az, t. ház, a kit nem alterálna a főigazgatónak jelenléte és nem buzdítana arra, hogy túlságos lelkesedéssel és buzgalommal ki ne, használja annak a félórának előnyeit és tudományának ragyogtatásával elkápráztassa ennek a főigazgatónak a szemeit, hogy kellemes tulajdonságaival mutassa be magát a főigazgató előtt. Emberek vagyunk! De lehetséges az is, hogy mikor a főigazgató betoppan, a tananyagnak épen olyan része kerül tárgyalás alá, mely sehogy sem alkalmas arra, bogy előnyösen használhassa fel a látogatásnak ezt a perczét az illető tanár; hiába gyötri magát, hiába minden eiőlköclése: az anyag nem engedi, hogy kitüntesse, hogy az illető tanár mennyire reá termett a tanári pályára, A főigazgató egy darabig hallgatja, zsebre teszi jegyzeteit és eltávozik. Méltóztatik a t. ház ebből látni, hogy az ilyen látogatásból nem lehet meggyőződést szerezni arra nézve, hogy ki érdemes, ki nem? Az érdemnek megállapításához azonban sikeresen hozzájárulnak az ú. n. igazgatói látogatások, a melyek gyakrabban ismétlődnek, és épen ezen gyakori ismétlődésnél fogva elvesztik alteráló hatásukat úgy a tanárra, mint a tanítványra nézve. Csakhogy itt ismét egy más dologgal állunk szemben, mely az emberi gyengeséggel áll összeköttetésben. A gyakori érintkezés folytán ugyanis nemcsak a kollegialitás fejlődik, hanem súrlódások is keletkeznek, a mely súrlódásoknak következménye azután az, hogy az igazgató jelentésében ezen súrlódások hatása alatt nem eléggé méltatja az illető tanár érdemeit, és talán rossz minősítést is ad neki. De talán a tanár érdemei irodalmi működésében jelentkeznek? Nem mindig. Mert lehet valaki kitűnő iró, lehet, hogy valaki kitűnő pedagógiai értekezéseket és pedagógiai tankönyvet ir, de legnyomorúságosabb kezeiője a tananyagnak az iskolában. Ismét lehet valaki olyan, a kinek a nevével az irodalom terén nem találkozunk, vagy alig találkozunk, de azért tanítványai előtt a legjobb tanár híréhen áll. Midőn így áll a dolog, hogy az érdemnek elbírálása a hozzáférhetlenségnél fogva majdnem lehetetlen, mert a tanár munkájának érdeme eltemetkezik az iskola falai közé, abba a szerény, csendes, de annál behatóbb munkásságba, a mely nyomait csak a